Betü

az egyes nyelvbeli hangoknak irott jegyei. Azért az olyan irást, mely az egyes hangokat ily jegyekkel fejezi ki, betüirásnak mondjuk, megkülönböztetésül oly irásmódtól, mely több hangot, szótagot vagy egész szavakat egyetlenegy jeggyel ábrázol miként pl. a legrégibb egyiptomi irásban, a khinaiban s egyebütt találjuk. A betük száma, melyeknek összes sorozatát betürendnek vagy ábécének nevezik, a hangok száma szerint nagyon különböző, azonban a leggazdagabb betürend sem fejezi ki az összes előforduló hangkülönbségeket. Minthogy betü alatt nem magát a kiejtett hangot, hanem ennek irott jegyét értjük, ennélfogva e szó nem használható a hangok jelölésére, így pl. nem szólhatunk ajakbetükről stb. Néma B-knek mondják azokat a betüket, melyeknek a jelen kiejtésben nincs hangértékük, amilyenekkel gyakran találkozhatni p. az angol vagy francia nyelvben.

B. (bötü). Régebbi iróink a «betü» kifejezésben ősvallásunk egyik töredékét keresték; szerintük «betü» a. m. «bot-tü» s olyan botba vésett hieroglifszerü jegyekre gondoltak, melyek eredetileg valami vallásos szimbolumot fejeztek ki. (Ipolyi Magy. Mith. 515) A mai tudományos kutatások szinvonalán ez már meghaladott álláspont; csak annyi a bizonyos, hogy az irásra vonatkozó magyar kifejezések, a B, v. bötü, ír, könyv és rovás, nyelvkincsünk azon elemei hözé tartoznak, melyek megelőzik a honfoglalás korát s mint ilyenek, kétségtelen tanuságul szolgálnak arra, hogy a magyarság magával hozta az irás ismeretét s nem a nyugati kultura hatása alatt tanulta el. E kifejezések közül azonban csakis a rovás származik az ősmagyar nyelvkincsből, habár a szó ujabb keletkezésü (Budenz J, Magy-Ug. Összehas. Szt. 664) s értették alatta a székelyeknél még a XVI. század folyamán is gyakorlatban volt irásnemet, mely Thuróczi J, Bonfini, Oláh M, Verancsics stb. szerint abból állt, hogy?az irásjegyeket négyszögletü fapákákra metszették: a szó a magyarból átment a bennünket környező népek, tótok, csehek, osztrák-németek, horvátok, oláhok és bolgárok nyelvébe is, sőt egész az uj-görögökig elhatolt, kiknél a rabasi (rava?), miként az oláh «rava?» is a. m. levél, bilét. Homályos a könyv szó eredete; analogiái az ó-szlovénben és oroszban (knyiga), kazáni tatárban (kenägä) és a mordvin nyelvben (kniga, erza-dialektus: konyov a. m. papiros) találhatók fel (l. M. Nyelvőr 1882. XI. 272. Nyelvi. Közi. VI. 380. Bálint G, Kazáni tat. Szt). Megvolt azonban a szumir-akkad nyelvben is: kin a. m. irat, levél (Lenormant F, La Langue prim. de la Chaldée Páris 1875, 36, 438) s tekintve, hogy a szkitha nyelvmaradványok egy ilyen pontusmenti szumir-akkad nyelvü népségre mutatnak (Ethnographia 1890, 430. l), föltehető, hogy e szó tőlük került a többi kelet-európai néphez. A másik két szó a török nyelvkincsből származik; ír a. m. kun: jaz (yaxarmen a. m. scribo), tör. tat: jaz (ir), csuvasz: szjir (ir, rajzol) s nyilván összefügg a «jar» hasít, vág) tővel, valamint a mongol «ira» (ró, rovátkol, barázdákat von) szóval; a B. szónak pedig megfelel a kun: bitik a. m. betü, irat, bitü, bitv irat, betichci, bitikcsi a. m. irnok, ujgur: bitik, bicsik, becsek a. m. irás, bitikcsi a. m. iró, csagataj: bit, pet a. m. ir, rajzol, betik, petek a. m. levél, irat, okirat, becsek, pecsek a. m. jel, jegy, altáji tatár: picsik a. m. könyv, irat, picsi a. m. ír, kazáni tatár: beti, biti a. m. amulét, jakut: bit a. m. jel, amely szók, mint a «bics» (a. m. metsz, vág) tő mutatja, olyan irásfajt jelölnek, melyet úgy véstek vagy róttak kőbe, fába vagy esetleg más szilárd anyagba. (Vámbéry A. A magy. ered. 1882, 358. Nyelvtud. Közl. VIII. 1870. XIII 1876. 400, 457. Cod. Cuman. pag. 54. 55, 90, 91, 212, 300, 301)

Ami tanulságot már most a nyelvtényekből levonhatunk, az annyi, hogy az ősmagyar B-jegyek a törökségtől valók s ezeket kőbe vagy fába rótták, miként a székely irásjegyeket, melyek, bar mindössze is csak két nagyon kései föliratos emlékben maradtak fenn (a csikszentmiklósi föirat 1501-ből való, az enlaki 1668-ból), minden tekintetben emlékeztetnek a szibériai és mongolföldi föliratokra. Ugyanis nemcsak egyes B-jegyek alakja egyezik, hanem arra is kiterjed a hasonlóság, hogy az egyes szavakat egymás fölé helyezett pontok választják el. Ezen belső-ázsiai föliratok, melyek az Altáj hegység két oldalán, ugy mint Közép-Szibéria déli részében, a Jeniszei felső forrásvidékén s aztán a mongol földön, az Orkhon folyó mentén találhatók, ma még megfejtetlenek ugyan, de annyit már tudunk, hogy a törökségből valók. Az 1889-ki orkhonmenti orosz expedició ugyanis egy olyan föliratos emléket talált, melyre a szibériai hieroglifeken (vagyis mint Aspelin nevezi: a Jeniszei-iráson, Radloff szerint a Tuküe-jegyeken) kivül khinai fölirat is van vésve s ennek a segítségével már azt is tudjuk, hogy a követ a Kr. u. 716-731-ig uralkodott Küi-tegin (v. Göktegin) khágán emlékére emelték, ki a khinai elnevezés szerint a Tu-küe azaz turk dinasztiából származott. (Radloff: Arbeiten der Orchon-Expedition. Atlas der Alterthümer der Mongolei. St-Petersburg 1882. Revue Archéologique. 1892. jan. febr. füzet, 156 l. Aspelin: Inscriptions de l"Iénisse ? Helsingfors 1889; O. Donner, Wörterverzeichnis zu den Inscriptions de l"Iénisse ? Hels. 1892; Inscriptions de l"Orkon (a helsingforsi Finn-ugor társaság diszes kiadványa) 1892; G. Schlegel, La stele funéraire du Teghin Giogh et ses copistes et traducteurs chinois, russes et allemands. (Hels. 1892; Zeitschrift für Ethnologie. XXI. 1889. 744.l)

Ezen irásjegyek tehát az altáimenti törökség ősi B-i voltak, azon turkoké, kik a bizaci irók szerint a VI. század közepe táján hatalmasodtak el az Ektag (szószerint: fehérhegy) vagy Aranyhegy (Altái) mentén s Belső- és Közép-Ázsiát uralmuk alá vetve, egész az Azovi tengerig és Volgáig terjesztették birodalmuk határát, hol többek között az onogurok fejedelme is meghódolt nekik. Ezen turkok sajátságos irásáról tudnak a bizanciak is, nevezetesen említi a VI. századbeli Menander Protektor, hogy Konstantinápolyba küldött követük II. Justinus császárnak «bizonyos betüjegyekkel irt levelet» - sillabaz tinaz toiasde tinaz epistolaz, «szkitha irást» to gramma to Skuxikon - adott át. A föntebbiek után tehát majdnem bizonyosan állíthatni, hogy a magyarság az irást az altáimenti törököktől tanulta, az ősmagyar B-k ezen törökségtől valók s ezen irásnak a maradványa a régi székely irás melynek abc-jét legelőször Telegdy János adta ki Leidában 1598. A székely B-ket már sokféle irással összehasonlították; Hodoly L. és Király P. a feniciai irással akarják kapcsolatba hozni; Bálint G. (Pesti Hirlap 1892 nov. 20. sz) eredeti hun-székely terméknek véli, mely egyes tárgyak képéből alakult, tehát képirás volt s ezeknek magyar neve adja meg az egyes B-k értékét. De miként a «betü» és «ír» szavak, meg a belső-ázsiai irásjegyek mutatják: a székely, irás eredetét a Jeniszei és Orkhon vidékén Belső-Ázsiában kell keresni, ami azonban nem zárja ki, hogy egyes B-jegyek a szkitha-szarmata népség csatornáján át ne juthattak volna a Volgavidékre a pontusmenti görög irásból, melynek egy már nagyon barbáros alakját mutatja a cserkeszektől Duka-Beknek nevezett s eddig még ki nem betüzhető jetakamenti fölirat (közölte Virchow R, Das Gräberfeld von Koban. Berlin 1883, 9. l)

Erre mutatnak a göröghöz hasonló alaku és értékü székely betük, mint az «a» és «h» jegyei, aztán az «f»,mely a görög Q (th)-ből fejlődött olyan, módon, ahogy a Theodorosból Feodor, Timotheusból Timofej, kathedrából katedra lett az oroszban; vagy mint az «m» és «v» jegye, melyek a görög B és M betüknek felelnek meg, csakhogy a két jegyet fölcserélték nyilván az afféle hangváltozáshatása alatt, minőt pl. a csikmegyei Vacsárcs falu neve mutat, mely a XVI. században még Mocsárcsi volt; szintén a görög G és L vagy l betükre vezethető vissza a székely «g» és «l» jegye is. A cseremisz és csuvasz rovásjegyek (Müller G. F, Sammlung Russischer Geschichte, St-Petersburg 1758, II. 364. Andrée R. közl. Globus. XL. 1882. 311) szintén hasonlók a székely B-höz, de azok inkább csak bélyegek, miként az oláh tutajosok stb. rovásai; B-jegyeknek nem tekinthetők.

Forrás: Pallas Nagylexikon