Betűkottaírás

az ókori hangjegyírások már az ábécé betűit használták fel. A görög instrumentális kottaírás jelei is végeredményben ide vezethetők vissza, a későbbi görög énekhangjegyírás pedig hármas csoportokban használja a betűket a hangrendszer keretében, olymódon, hogy a csoportok második és harmadik tagja félhangnyira van egymástól. A késői ókorban teljesen elhomályosul a görög B. értelme; Hucbaldus korában (10. sz.) már csak önkényes magyarázatát találjuk. Belőle alakul ki Hucbaldus tetrachord-rendszerének jelzésmódja, viszont Johannes de Muris (1300 után) még elég világos képet nyújt a görög B.-ról. A latin B.-ok Boethius-ra mennek vissza. Ilyen a monocord-osztásból származó, egyébként Hucbaldusnál és Berneliusnál jelentős szerepet játszó B., továbbá az a-tól a1-ig terjedő hangoknak az A-P betűkkel való jelzése, amely néha egész S-ig folytatódik és a frank kultúrkörben a 10-11. század folyamán nagymértékben el volt terjedve. (Cod. Montpellier H. 159). a mai hangnevek használata instrumentumokra, főképpen az orgonára vezethető vissza. Első emléke ugyancsak Hucbaldusnál található, ahol A-G a mai c-h értelmében szerepel. Az első, ki a betűknek A-G-ig terjedő sorát a mai A-g hangterjedelemre alkalmazta, clunyi Odo (942) volt, ugyancsak ő fűzte hozzá legmélyebb hangként a görög ?-t (l. Gamma), mindezt nyilvánvalóan az antik mintára felépített hangrendszer kedvéért. Nagy és kisbetűk, a legfelső hangoknál kis görögbetűk, ill. betűkettőzések pontos hangjelzést tettek lehetővé, amit meg orgánum-kompozíciók leírására is felhasználtak. Bizonyos jelentőségre tett még szert a Guido által bevezetett szolmizációs-szótagoknak az írásos fixírozás céljára való használata. betűk szerepelnek még az un. segédkottaírásoknál is, pl. az un. Romanus-betűknél, amelyek a neumák melódiavonalát és ritmusát igyekeznek, ha nem is kifejezni, de az előadó emlékezetébe idézni: a (= altius), l(= levare), s (= sursum), d (= deprimatur), c (= cito), t (= trahere) stb., továbbá Hermannus Contractus (1054) jeleinél, melyek hangközöket pontosan megadták, e = equitonus, s = semitonium, t (a görög tau) = tonus stb., továbbfejlesztésüket Frutolf kísérli meg. Végül mint B.-t említhetjük az orgonatabulatúrákat, valamint a német és francia lant- és egyéb húroshangszer-tabulatúrákat is (l. Tabulatúra). Gombosi.

Forrás: Zenei lexikon

Kapcsolódás

• Gamma
• Tabulatúra