Betüzeneirás

a hangok jelzése betükkel. Úgy látszik, hogy a B. volt a zeneirás legrégibb módja, mert már a régi görögök ezt használták. A görög B-nak a zeneteoretikusok értekezéseiben egész a X. századig nyoma van, holott a gyakorlatban valószinüleg már a VI. században, talán már előbb is a neumáknak léptek helyökbe. A X. században találjuk először a B. ujabb módozatát, t. i. latin betüknek - és pedig az abécé első betüinek: A, B, C, D, E, F, G - használatát, a diatonikus hanglépcső első 7 hangjának jelzésére ezen betüknek azonban nem volt akkor ugyanazon jelentőségük mint most, hanem a mai c, d, e, f, g, a, h hangokat jelezték.

A szerzetesek, az egyedüli zeneteoretikusok azon időben, értekezéseikben ezen zeneirást használták, de nemsokára változtatott módon, amennyiben t. i. ezt a görög hangrendszerre vitték át (moll hangnem, két nyolcadon át). Ennek következtében A azon jelentőségét nyerte, mint most, t. i. mig azelőtt C D és G A képeztek félhangokat, ugy most B C és E F lettek félhangokká; B tehát tulajdonképen ugyanazon hang volt, amelyet mai nap H-nak nevezünk. A X. században már elkezdték a különböző nyolcadok betüit különböző alakban kitüntetni. A görög hangrendszer megtoldatott egy mély hanggal: a mai nagy G-vel; ezen hangot a görög gammával: G jelezték; ezután következett a nagy betük nyolcada: A, B, C, D, E, F, G, s ezt követték a kis betük. Ha még magasabb hangok jelzésére volt szükség, akkor a kis betüket megkettőztették: aa, bb, cc, dd, ee, ff, gg, A kis betük helyett azonban néha: H, I, K, L, M, N, O betüket is használták.

Midőn Arezzoi Guido (megh. 1037) a modern vonalas hangjelzést kitalálta és berendezte: a betüzeneirást az énekek felirásában mindinkább mellőzték, mig a hangszerzene jelzésére tovább is használtak. Sajnos, hogy a XV. században irott hangszerzeneművek nem maradtak reánk. Arezzoi Guido vonalakra alapított hangjelző rendszere nem volt egyéb rövidített betüzeneirásnál. A B. körülbelül a XV. század végével ismét használatba került, és pedig az ismert orgona tabulatura alakjában (l. Tabulatura). A betük jelentősége teljesen meg volt állapítva, úgy amint az a Guido-féle vonalhangjegyrendszerbe átment és a menzurális hangjegyirásnál (l. Menzurális hangjegyek) alapul vétetett. Ellenben a betürendnek különböző módozatait találjuk, és pedig a nyolcadok szétosztását illetőleg. A régi szétosztás mellett: G, A-G, a-g, stb. találjuk a következőket: F- e, F-e, F-e, stb, ritkábban: G-F, g-f, stb. De már a XVI. század elején nyomait találjuk a mai nyolcad-szétosztásnak, t. i. hogy a nyolcadok mindig e-vel kezdődnek; ezen utolsó szétosztást Proetorius Mihálynál (1619) találjuk de a régi szétosztás: A-G, a-g a- g, stb. mindaddig fentartotta magát, amig a tabulatura használatban volt (tehát egészen a XVII. századig); emellett a XVI. században még egy szétosztás jött használatba, melynél a nyolcadok szétosztása B és H között történt: A B H C D E F G A stb.

Jelenleg a B -t a zeneművek felirásánál már éppen nem használják; a zeneteoretikusok azonban a hangok hangtani viszonyainak stb. tárgyalásánál még mindig szerepeltetik; a nyolcadok szétosztása pedig most minden c-nél történik. E szerint a nyolcadok beosztása most a következő:

Az itt elősorolt hangok abszolut magasságára megjegyzendő, hogy az egyvonásu c azon hang, mely a zongora közepén fekszik. Az utolsó bécsi nemzetközi értekezleten (1885 nov. 16-19) az egyvonásu a rezgési számát másodpercenkint 870 egyszerü, illetőleg 435 ide- s tova-rezgéssel állapították meg.

Forrás: Pallas Nagylexikon