Bíbor

A régiek B. névvel a szinek egész sorozatát jelölték, kezdve a legfinomabb kéktől egészen a legsötétebb ébenfa szinig, s ennek a B.-nak nagy értéket tulajdonítottak. A B. az ókor népeinél a királyi méltóság jelvénye volt, ami annál igen nagy fáradsággal járt s a nyert szinezetek állandósága az akkoriban ismert többi festékekét fölülmulta. A biborfestés feltalálóinak a fenikeket tekintik.

A B.-festésre a következő kagylókat használták: 1. Pupurea, pelagia (biborcsiga), mely valószinüleg a murex trunculussal azonos. Ezt a csigát csalétekkel, Fenicia sziklás partján a tengerből fogták. E csigának kék festőanyaga állítólag nem volt élénk, de igen állandó. 2. Buccinum, murax (kürtcsiga), valószinüleg a murex brandaris. Ennek az állatnak nedve mulékony, de igen élénk szineket adott. Feniciában úgy festették, hogy a csigákat megölték, darabokra vágták és sóval behintett forró üstbe dobták, melyben az állatok nedve kifolyt; ez a nedv majd kék, majd sárga, majd vörös szinü volt. Az összetöpörödött husrészeket kihalászták és a gyapjukelméket a tiszta lében festették. A szin csak a napon, azaz a levegő oxidációja alatt állt elő. Plinius állítja, hogy a nyers csiganedv zöld szinü volt. E leirás teljesen megfelel a csávafestésnek. Lásd Indigófestés.

Megkülönböztettek tirusi, getuli, lakedemon, tarentumi B.-t, melyek átfestésére csakis a buccinum szolgált. Color Amethystinus, Janthinus, fuccinus alatt világosabb biborfajokat értettek, mig a color conchylius oly világosabb bibor volt, melyet csak a biborcsigával, tehát a buccinum nélkül festettek. Ezt a B.-t még color caeruleusnak hivták, ami ismét a mellett szól, hogy ez kék, nem pedig piros szinü volt. Vérvörös lehetett annak a B.-nak szine, melyet úgy állítottak össze, hogy a kelmét előbb alkannával megfestették, azután a B.-csiga nedvével csávázták s végül a buccinum nedvével átfestették. a B.-csigának a nedvét beszárítva is hozták forgalomba. Plutarchos szerint a festés evvel a készítménnyel úgy történt, hogy a mézzel és (rothadó) vizelettel összekeverve csávát készítettek belőle. A régiek ezek szerint azt a pompás B.-t, melyet mostanában festőműhelyeinkben előállítanak, nem ismerték. Eleintén csak a gyapjut, később a selymet is festették B.-szinben. Diocletianus császár idejében (301. Kr. u.) a B.-selyemnek fontja 15.000 denárba (kb. 2500 frt) került; a tirusi B-gyapju fontját 1000 denárral fizették. B.-festőműhelyek voltak Tirusban, Kószban, Kretában, Cissában, Tarentumban, Szirakuzában, Alexandriában, tehát a Közép-tenger partvidékén. Ugy látszik azonban, hogy This-ben (Egyiptomban), Thyatirában (Lidia) is voltak biborfestőműhelyek. A rómaiak eleinte csak B.-szalagokkal diszített öltönyöket viseltek, később azonban a B.-fényűzés mindinkább elharapódzott és Caesar idejében érte el tetőpontját. A császárok többször szigoru törvényeket bocsátottak ki e fényüzés korlátozására. Akármilyen nagy volt is B.-kelmékben a szükséglet, a B.-festés ipara mindinkább hanyatlott s a XII. sz.-ban teljesen megszünt. A B. helyét a carmesin foglalta el, melyet kermes-bogyókkal állítottak elő. V. ö. Witt, O. N. Chemische Technologie d. Gespinnstfasern. Bolley" s Technologie Bol. V. II. 1.

Forrás: Pallas Nagylexikon