Bogovic

Mirko, horvát iró, szül. Varasdon 1816 február 2., meghalt Zágrábban 1893 május 4. Gimnáziumi tanulmányait szülőhelyén kezdte, mire egy évet (1831) Szombathelyen töltött a magyar nyelv megtanulása végett, s 1832. Zágrábba ment a filozofiai kurzust végezni. 1833. mint hadapród (kadet) az 53. sz. horvát gyalogezredbe lépett és hét évig katonáskodott; ezután a jogot mint magántanuló a zágrábi akadémián végezte. Az 1842. zágrábvmegyei tisztujításon az illir párt aljegyzőnek választotta; 1843. a pozsonyi országgyülésen a távollevő Orsich György grófot képviselte; 1844. Pesten a kir. táblán ügyvédi oklevelet nyert és Kőrös vmegye táblabírája lett. 1845 jul. 25. a tisztujitás alkalmával a magyar és illir párt közt összeütközésre került a dolog és midőn katonaság lépett közbe, ezek B.-ot megsebesítették; a vizsgálat alatt bujdosni volt kénytelen; huzamosabb időt Aradon töltött Bohuséknál, rokonainál, és költészettel foglalkozott. 1847. az ujonan felállított zágrábi harmincadi felügyelőségnél jegyző lett, de midőn erre az egész magyar párt felzudult, hasonló minőségben Fiuméba tették át. 1848. Jellasich bán híveihez csatlakozott; mint báni biztos Varasdra ment és előkészületeket tett a kitörendő háborura; azonban csakhamar átlátván, hogy Jellasich és az udvar előtt egészen más célok lebegnek, mint Horvátországnak kedvezőbb állást bizotsítani a szent korona alatti kapcsolatban, a magánéletbe vonult. 1850-ben egy általa szerkesztett folyóiratban megjelent cikk miatt félévi börtönt kellett szenvednie s kiszabadulása után Zágráb mellett fekvő nyaralóján egészen az irodalomnak élt. Kevéssel az októberi diploma után a kormány által üldözött Bogovic lelkes ovációk tárgya volt; de népszerüsége csökkeni kezdett, midőn magyar érzelmeit fölismerték. A báni értekezletben szót emelt az egyesülés mellett; részt vett egy unió-programm szerkesztésében és az ő tollából folyt Varasd vmegyének békülékeny levele a magyar törvényhatóságokhoz. Mint Zágráb város egyik követe (1861) rendületlenül küzdött a Schmerling-féle abszolutizmus ellen, melynek a városi és megyei gyüléseken szóval és irásban keményen ellenszegült. Az ügyek jobbra fordultával (1865) a horvát kancelláriában magas állással kinálták meg, de ő csak nemzeti képviselő akart maradni, s mint ilyen ujra Zábráb városát képviselte. 1871 márc. a Budapesten székelő horvát miniszter mellé államtitkári minőségben miniszteri tanácsosnak neveztetett ki. A dél-szláv akadémiának tagja, a horvátoknak egyik legjelesebb költője. Munkái: Ljubice (Zágráb 1843. Ibolyák, melyekben későbbi nejét, Lentulay Benedek leányát dicsőité); Smilje i kovilje (u. o. 1846. Szalmavirágok. Költemények); Eomorodni glasi (u. o. 1849. Hazafias hangok); Zur Bosnischen Frage. Eine Studie (Zágráb 1880); Fankopan (1857, dráma); Stjepan zadnji kralj Bosne (dráma, 1857. István, Bosznia utolsó királya); Matija Gubec (dráma, 1860); Pripovesti (1860, elbeszélések).

Forrás: Pallas Nagylexikon