Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Bolygók... ----

Magyar Magyar Német Német
Bolygók... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Bolygók

A görög plantez körülbolyongó szóból; lat. stellae errantes, bolyócsillagok), azon égi testek, melyek csaknem ugyanazon a Nap középpontján átmenő síkban, közel köralaku ellipszisekben, ugyanazon irányban a nap körül keringenek. Magukban véve ugyan sötétek s fényüket csupán a Naptól kölcsönzik, de azért a szabad szemmel látható bolygók fényessége mégiscsak a legnagyobb állócsillagok fényével vetekedik; Zöllner mérései szerint Venus a Sirius fényességének 18-szorosát. Jupiter 9-szeresét és Mars közepes távolában való szembenállásakor 21/3-szorosát éri el; sőt kedvező viszonyok között Merkur is megközeleti e legfényesebb állócsillagot, mig Saturnus e csillag fényének csak mintegy 1/8-ával bir. Bár szabad szemmel a bolygók korongja nem látható, e kiterjedés már elegendő, hogy az állócsillagokkal szemben a bolygók azt a feltünő nyugodt fényt láttassák, mely őket jellemzi, s mely csak a láthatár közelében, tehát leggyakrabban Merkurnál és Venusnál válik szcintillálóvá. E fény a bolygófelületen szenvedett reflexió miatt egyrészt polározódott, másrészt szpektruma a Nap szpektrumát jellemző Fraunhofer-fele vonalakat tünteti fel. Ha a bolygót légkör veszi körül, akkor a Nap fénye e légburkot kétszer szelve bizonyára a bolygó levegőjének megfelelően módosul, s tényleg Mars, Jupiter és Saturnus, de különösen Uranus és Neptunus mutatnak oly szpektrumsávolyokat, melyek a Nap szinképeben hiányzanak, s e B. elég sűrü légkörére utalnak. Merkurról fotometriai mérések, Vénusról sugártörési jelenségek megfigyelése utján tudjuk, hogy nem szükölködnek légkör nélkül. A B. a távcsőben nem pontalakuak, hanem a nagyításnak megfelelő határozott korongot tüntetnek fel, melynek látszó átmérője a távolsággal részben tág határok között változik (Merkurnál 4 és 12", Venusnál 9 és 62", Marsnál 3 és 23"; Jupiternél 30 és 46", Saturnusnál 15 és 20", Uranusnál 34 és 36" között), egyszersmind részint időleges, részint, mint Mars, Jupiter és Saturnus, elég állandó foltokat vagy équatormenti sávolyokat mutatnak, melyek szabályos mozgásából tengelyforgásra következtethetünk: ha ez elég gyors, rendesen a bolygó a könnyebben észlelhető lapultságában is nyer kifejezést. A B., különösen Merkur és Venus, már kevésbbé Mars s a következők, a holdéhoz hasonló fényváltozást (fázisokat) mutatnak. Közülük többen köréjük keringő még apróbb mellékbolygókkal birnak, melyeket rendesen a hold, trabans v. satelles névvel illetnek: a Föld és Neptunus egy-egy, Mars 2, Uranus 4, Jupiter 5 (az utolsó 5-ik, 13-ad rendü csillag fényével biró hold a legujabb idő felfedezése), Saturnus 8 holddal bir. Ez utóbbi bolygót ezenkívül még egy szabadon lebegő többtagu gyűrü-rendszer övezi.

A régiek csupán a szabad szemmel látható öt bolygót ismerték: Merkur, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus, melyekhez még a Napot és Holdat is sorozták, mig a Föld bolygó természete előttük még ismeretlen volt és Coppernicus idejéig az is maradt. Nap és Hold ugyanis nagyjában ugyanazon, de kevésbbé bonyolódottnak látszó mozgásokat mutatják az égen, melyeknek a B. nevüket köszönhetik. A távcső feltalálása a B. világát tetemesen bővítette: Simon Marius (1609 dec. 29.), és röviden utána Galilei (1610 jan. 7-10.) felfedezte Jupiter 4 holdját, ugyancsak Galilei 1610 novemberében Saturnus sajátságos, általa még fel nem ismert függelékét (Saturnus tergeminus), melyet 1657 dec. 17. Huyghens gyürünek észlelt; ez utóbbi látta 1655 márc. 25. Saturnus 6. holdját (Titanus), utána Dom. Cassini a 8.-at (Japetus) 1671 októberben. az 5.-et (Rhea), 1672 dec. 23., a 3.-at és 4-et (Tethy s és Dióné) 1684 március vége felé. Majd egy századdal azután fedezte fel Herschel Vilmos 1781 márc. 13. Bathban az Uranust, 1786 jan. 11. a 2 szélső Uranusholdat (Titania és Oberon)

1789 aug. 28. és szept. 17. az 1. és 2. Saturnusholdat (Mimas és Enceladus), mig Saturnus 7. holdjának (Hyperion) felfedezése 1848 szeptemberében Lassellnek Starfieldben (Liverpool mellett) és Bondnak Cambridgeben (U. S. A.) sikerült. Lassell a Malta szigetén felállított óriási távcsővel az Uranus-holdak számát négyben állapította meg, mig Herschel még 1794. 6 holdjának létezésében hitt, melyek közül azonban négynek pontosabb megfigyelési adatait nem adhatta. Lessel számát a washingtoni nagy távcső is megerősíti Newcomb és Holden szerint. 1801 jan. 1. felfedezte Piazzi Palermóban a Ceres nevü apró bolygót, a Mars és Jupiter pályája között keringő számos apró bolygónak első képviselőjét, melynek helyén a mondott két bolygó között elterülő feltünő és már Coppernicus óta ismert hézag miatt már Kepler is sejtett volt egy uj bolygót. Ceres felfedezését követték gyorsan egymásután 1802 márc. 28. a Pallasé Olbers által Bremában, 1804 szept. 1., a Junóé Harding által Lilienthalban, és 1807 márc. 29. Vestáé, ismét Olbers által. Csak 1845 dec. 8. követte ezt egy uj bolygó, az Astraea felfedezése Hencke által Driesenben és ezóta az apró bolygók száma majd szakadatlanul nő, úgy hogy eddig (1891 végéig) már 324 ismeretes. Az Uranus bolygó pályaeltéréseiből a csillagászok már régebben is egy Uranuson túl keringő uj bolygó létezésére vontak volt következtetést; Leverrier és függetlenül, bár eredményeinek közzétételében elkésvé Adams is, a háborgási számítások (l. Perturbáeiók)alkalmazása által képes volt e bolygó pályaelemeit meghatározni, és helyét az égen pusztán számítás által kijelölni. E számítás alapján találta Galle Berlinben 1846 szept. 23. az eddig ismert legszélső bolygót, Neptunust, melynek Lassell 1846 nov. és 1850 aug. két holdját is vélte láthatni. Ezek körül eddig csak az egyiknek létezése bizonyadott meg. Merkur mozgásának egynémely eltérése a megfigyelésektől már Leverriert és utána többeket arra a gondolatra késztette, hogy a Nap és Merkur között is keringhetne még egy, előzetesen már Vulkánra keresztelt bolygó. De ennek létezése minden legszorgosabb kutatás ellenére sem volt eddig kideríthető. 1877 aug. 11. és 16. találta Hall Washingtonban a Mars két holdját és a legujabb időben Barnard a mount-hamiltoni Lick Observatory-n Jupiter 5-ik holdját. E szerint (1892 végeig) a főbolygók, holdak és apró bolygók száma: 8, 21 és 324.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is