Boncs

Dunán tul a Vinca L. génusznak ma is élő neve, már Frankovith említi (1588), Melius Juhásznál loncs (más íróknál: mereng v. meténg, börvéng, börvényfű, börveifű, bervéng v. berveny, mert Csapó szerint bőrnemű a levele; billing, télizöld százfűv. szászfű hihetőleg az oláh nyelvből, loncfű, folyófű, földi borostyán, mindenkor zöld, erdei puszpáng), az Apocynumféléknek többnyári, gyakran heverő szárú füve v. félcserjéje, átellenes bőrnemű levelekkel, magánosan a levelek tövéből eredő jókora csillagszerű ötös tagú sodort bimbós virágokkal, hengerded keskeny tüszőgyümölccsel.
12 faja él a földön nagyon elszórva. Legismeretesebb a télizöld boncs (Vinca minor L., V. pervinca Plin, sírborostyán, halottmirtusz) szétmászó szárral, mely az elliptikus örökzöld levelekkel a talajt sűrűn eltakarja; kék, kékeslila, ritkán fehér virágokkal. Közép- és Észak-Európában a Volgáig meg a Kaukázusig terjed; hazánk erdeiben is gyakori s a nép téli koszorúba vagy más bokrétába köti. Gyakran a sír tetején is zöldell; kerti sziklák díszítésére valamint virágvederbe is használják. Régen a gyermekek megboszorkányozása ellen is babonáskodtak vele. Hazánk Alföldjén és erdőtlen dombos vidékén már lombhullató testvére, a V. herbacea W. et Kit. váltja fel, a pusztai vegetációval Bécsig terjed, de tovább nyugat felé nem terem. A V. maior L. nagyobb levelű és virágú, levele széle finom rojtszőrös. Dél-európai faj, mint kerti dísz nálunk is nő, de a kemény tél megviseli. Dunántúl néhol a borostyánt is boncsnak hívják.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Kapcsolódás

• Apocynumfélék