Bőrkárpit

Az arannyal, ezüsttel és egyéb színnel festett, nemkülönben a préselt domboru, többnyire virágos mustráju bőr a XVI. és XVII. században általános elterjedésü volt és falak és butorok kárpitozására használták. Spanyol-, Francia-, Olasz- és Angolországban, Portugáliában és Németalföldön egyaránt készítettek díszes bőrkárpitokat. De minthogy maga a bőr is drága volt, s annak kikészítése, de még inkább az aranyos és szines, valamint a domboru mustrák előállítása fáradságos volt és nagy gondot igényelt, azért az ilyetén kimunkáltságu bőrt csak a fejedelmek és a vagyonos előkelők használták falak kárpitozására, a kevésbé gazdagok csupán egyes butorokat, rendesen székeket, kisebb-nagyobb ládákat kárpitoztak többé v. kevésbbé díszes bőrrel.

A bőr ilyetén művészi kimunkálásának eredete bizonytalan. Az irodalom, mely vele foglalkozik, szintén nem nagy terjedelmü és kevés tájékozást nyujt. Davillier Charles ily cimü munkája Notes sur les cuirs de Cordone tárgyalja aránylag legrészletesebben a bőrkárpit történetét. Kétségtelen, hogy a bőrkárpit készítését az arabok honosították meg Spanyolországban, ahol a bőrkárpit neve guadamacil volt, s Barcelonában már 1316. évtől fogva fönnállott a guadamacileros céh Aguadamacil név Északafrika Ghadâmes városára, a római Cydamasra utal, ahol már a Kr. utáni VII. században készültek bőrkárpitok. Tovább visszafelé menve az ó-korba, eljutunk a tébai sirokhoz, melyeknek falain festett és préselt mustráju bőrrel kárpitozott; butorok vannak ábrázolva. Tudjuk továbbá, hogy a zsidók frigyszekrénye fölé vörösre festett kecskebőr volt feszítve. E szerint tehát az arabokat nem illeti meg a föltalálás dicsősége; de érdemük, hogy a művészi ipar e régi ágát a nyugaton meghonosították.

Spanyolországban a XVI. században a cordovai bőrkárpit volt a leghiresebb és azért a finomabb kimunkáltságu bőrkárpitot általán úgy nevezték: cordovanes. A barcelonai guadamacileros céhnek 1539. kelt alapszabályai arról tanuskodnak, hogy a céh mily féltékenyen őrizte készítményeinek jó hirnevét és szigoru intézkedésekkel akadályozta, nehogy a tudatlanság és a nyerészkedés benne kárt tegyenek. E szabalyokból megértjük azt is, hogy a IV. Henrik francia királytól Párisban alapított két műhely mért nem birt megküzdeni spanyol versenytársával. Németalföldön Mechelnben készültek a legjobb bőrkárpitok. Olaszországban a XVI. században készítettek aranyos mustráju bőrkárpitokat. A spanyolországi műhelyek azonban mindvégig megtartották elsőségüket, kárpitjaik finom rajzát, nemes és gazdag diszítését más országok műhelyei nem voltak képesek megközelíteni. A XVII. században az addig divó préselt, domboru és többnyire virágos mustrát a festett és aranyozott alakos ábrázolás váltotta fel. A XVIII. században Spanyolországban és a többi országokban is hanyatlásnak indult és a század végén egészen megszünt az ipar ez ága, háttérbe szorította a szövet és a papirkárpit.

A régi bőrkárpitok, egykori nagy elterjedtségük dacára, ma igen ritkák. E nemben a legszebb gyüjteménnyel a londoni Kensington- és a párisi Cluny-muzeum dicsekszenek. Ujabb időben szép sikerrel kisérlették meg a préselt bőr készítését felujítani és vele kapcsolatban általánosabban elterjedt a bőrmetszés. A kimunkálás e módja az előbbitől abban különbözik, hogy a domborumustrát nem préseléssel állítják elő, hanem úgy, hogy a bőr fölszinéből egyes részeket kimetszéssel távolítanak el. Az utóbbi eljárás kevésbbé tökéletes ugyan, és művészileg a préselt bőrrel nem mérkőzhetik, de egyszerübb és azért kevésbbé költséges. (L. Könyvkötészet.)

Forrás: Pallas Nagylexikon