nyelvünkben a legujabb eredmények szerint (Munkácsi,
Nyelvtudományi Közlöny XX 467. s k ) legközelebről a votják busturgan («házi
manó, kobold, mely álom idején megnyomkodja az embereket, annak pedig, akit
szeret, összekuszálja a haját és szakállát») szóval rokon és alighanem
csuvas-török eredetü szó. Tehát eredetileg a néphit azon démoni alakja, mely
Lidérc és Szivmátra (l. o.) néven is szerepel, mint az álomban érzett fojtogató
nyomás (B.-nyomás. Alpdrücken, cauchemar) okozója. Ez alapjelentéséből azonban
tetemesen tágabb értelmüvé fejlődött s utóbb a legkülönbözőbb pogány vallások
és a föléjök helyezkedett kereszténység démonologiájának keveredésében
létrejött azon néphitbeli alakot jelentette és jelenti ma is, amely valamely
természfölötti (eredetileg nem éppen okvetetlen rossz és ártó) hatalommal való
szövetsége (később a keresztény tan szerint kizárólag az ördöggel való
cimborasága) alapján mindenféle varázslásra, bűbájos mesterségre képes. Ily tág
és határozatlanabb értelmében véve a B.-hit minden nép és kor mitologiájában
kimutatható, de a varázslás általánosabb fogalma alá tartozván, célszerübben a
Varázs szó alatt tárgyalható. Szorosabb és a keresztény dogmatikai rendszerbe
iktatott értelme szerint B. az, aki az ördöggel szövetkezve gyakorolja
kárhozatos varázsló mesterségét, s ezért a saját és mások lelki üdve érdekében
vallási, majd utóbb az ennek támogatására siető világi fenyíték alá is vonandó.
A népies (etnikus) alapu B.-hit ókori ismertebb alakjaitól kezdve le napjainkig
s mindenütt a föld kerekségén ugyanazon főbb vonásokat mutatja, amelyek mind a
varázslás alapjául szolgáló közös képzetével függnek össze. Ugyanez áll a B.-ok
ártó hatása ellen való védekezés eszközeiről is, amennyiben azok nem kizárólag
egyháziak, vagy legalább nem ilyenek is egyuttal. E vonások felötlő egyezését
mutatják s másrészt a B.-hit számos elemére is élénk világot vetnek maguk azon
szavak is, melyek, hogy csak az ismertebb európai nyelvek körében maradjunk,
ezekben a B. fogalmát jelzik. Ilyenek a latin strix (később striga is), mely a
mi boszorkány szavunk eredeti jelentésével rokon képzeten alapul, t. i. azon,
hogy a B. valami éjjeli álom-zavaró vampir-féle démon amely az alvók vérét
szívja, erejét elveszi. Ezzel érintkezik az incubus (incubo) a ez ennek párjául
alkotott succuba, melyek az alvókkal fajtalankodó him- és nőnemü démonok s még
később is nagy szerepet játszanak a középkori és az ujkor elején napirenden
volt boszorkánypörökben. A B. általános ártó és «rontó» hatását fejezi ki a
maleficus (malefica) és méregkeverő mesterségét a vele váltakozó venefica.
Határozottabb antik kritikus képzetre vallanak a lamiae és
lemures kifejezések, melyek szintén a B. szinonimáivá lettek. A franc. sorlier,
-ére a sorsvetés fogalmát, a spany. hechicera csak egész általánosságban a
«megtevés», illetőleg az ártó hatás képzetét rejti magában. A homályos eredetü
ném. Hexe szót némelyek a B.-ok s ezek ősei, a pogány papok és papnők erdei
lakóhelyeire magyarázzak, s i. t. Mindezekből kitetszik, hogy a B.-hit összes
elemei a legapróbb részletekig megvoltak már azon pogány hitrendszerekben,
amelyek fölé a kereszténység dogmatikus rendszerével helyezkedett, s igy csak
ennek keretébe kellett azokat illesztenie, amit a pogányság uralmával még
egykoru régibb szentatyák utmutatása alapján tett meg akként, hogy a tanításába
behatolt dualisztikus világfelfogás alapján minden rosszat, ami a világon van,
az ördögnek mesterkedésére vezetett vissza. Igy a B.-ság sem lehetett
természetesen egyéb az ördöggel való szövetség eredményénél s e cimboraság
alapján gyakorolt varázslásnál. Megleljük ugyan e tan összes elemeit már a régebbi
egyházi iróknál és zsinati határozatokban is, szervesebb egésszé foglalva
azonban csak a XV. század folyamán lép elénk, a B.-ság s az ezzel csakhamar egy
tekintet alá kerülő eretnekség ellen való egyházi hadjárat elméletében. A
boszorkány-hit e rendszeresebb kiképződésére e főtényezőn, t. i. az egyház
tanításán és ezen alapuló eljárásán kivül alighanem nagy hatása volt még egyéb
okok mellett a cigányok, a varázslás és mindenféle bűbájos mesterség e
hivatásszerü gyakorlói bevándorlásának és elterjedésének is, nemkülönben
bizonyos, részben éppen a cigányok utján ismertebbé lett bódító szerek (pl. a
Datura stramonium) élvezetének. Innen is eredhet, részben legalább, a
boszorkány pörökben a vádlottak vallomásainak meglepő egybehangzása. E
vallomások tartalma lényegében a következő: ha az ördög meglátogatta a B.-okat,
mint diszes ifju, tollakal ékesítve, vagy valamely átváltozásban jelent meg,
melyből azután kivetkőzött. Az ördöggel kötött szövetség alkalmával a. B.-nak
le kellett istenről mondania s engedelmességet fogadott az ördögnek, ezután
tanuk előtt megkeresztelték, nevet nyert s hátgerincén, gyakran rejtett
helyeken is, jellel (stigma) látták el. A B.-oknak időnkint különös helyeken,
különösen erdőkben tölgyek, hársfák stb. alatt, barlangokban, a vesztőhelyen s
hegyeken (hazánkban főkép a budai Gellérthegyen, Szeged vidékén az Öthalom nevü
dombon, stb.) összejövetelük volt az ördöggel, még pedig rendesen a
Walpurg-éjjel, máj. 1. Ezen alkalommal, miután (többnyire ezen szavak mellett:
ha jól kenek, jól megyek) bedörzsölték magukat a B.-kenőccsel, vagy ittak a
B.-italból, meztelen nyargaltak seprőn, gereblyén, guzsajon, főzőkanálon,
szalmaszálon, piszkafán, fekete macskán, kecskén stb., mely célra többnyire a
kéményt vették kiindulópontul. Gyakran valamely ördög is jött értük. A
gyülekezeten (B szombat) minden B. ördögszeretőjével jelent meg, az előkelőbbek
álcázva s beburkolva; a legfelsőbb ördög kecske alakjában emberi ábrázattal
magas széken vagy kőasztalon ült a kör közepén; a hódalatot iránta térdelés s
kezének és farának megcsókolása által fejezték ki s ha a B -ok egyike különösen
megtetszett neki, ezt B.-királynővé nevezte ki. Mindenekelőtt lakmároztak,
melynel só s kenyér nélkül ettek s a bort tehéncsülökből, v. lófőből itták. A
lakoma után kezdődött a B.-tánc, melynél a táncoló párok hátat fordítottak
egymásnak s a muzsikus, ki hegedü helyett lófejet, sip helyett fütyköst, vagy
macskafarkat tartott kezében, fán ült. Az ünnepély azzal végződött, hogy a
főördög hamuvá égette magát, melyet azután mint károk okozására alkalmas szert
szétosztottak a B.-ok között. A visszamenetel a jövethez hasonlóan történt.
Mindezen s egyéb adatok kierőszakolt, részben kinzással kicsikart vallomásokon
nyugszanak ugyan, de leglényegesebb részükben oly csudálatosan egybehangzanak,
hogy ama kor éppen nem vádolható merev ragaszkodással a B.-okban való hithez s
nem kell csudálkoznunk, hogy az némely vidéken még ma is bő tápot nyer. Ezen
egybehangzóság, amint már mondva volt, részben a XV. században divatba jött
bóditó szerek élvezésére vezethető vissza. Másrészt azonban az által nyert
pozitiv alakot, hogy ily B.-szombatoknak nevezett éjjeli tivornyákat pogány
papok és papnők a középkor elején valóban rendeztek, tehát hagyományképen a
későbbi korra is átszállhattak, míg a B.-hit később azáltal nyert nagyobb
tápot, hogy sokan az állítólagos boszorkányság miatt elitéltek közül magukat a
varázslás mesterségének birtokában levőknek mondották.
Forrás: Pallas Nagylexikon