Brougham

Henrik, B. és Vaux bárója, angol államférfiu, szónok, jogtudós és történetiró, szül. Edinburghben 1778 szept. 19., megh. Cannesben 1868 máj. 7. Nagybátyja, Robertson, a hires történettudós vezetése alatt nyerte első kiképeztetését. Egyetemi tanulmányait Edinburghben végezte s korán tünt ki matematikai és fizikai értekezéseivel, valamint a görög és római irodalomban való jártasságával. Miután Európa nagy részét beutazta, 1800. ügyvéd lett és egyuttal politikai pályára lépett. Műve: An inquiry into the colonial policy of the European powers (Edinb. 1803. 2. köt.) első sorban a rabszolga-kereskedés ellen irányul s tanuságot tesz bő és alapos szakismereteiről és éles elméjéről. 1802. megindította az Edinburgh Review c. tudom. és kritikai folyóiratot, 1804. Londonban telepedett le, ahol rövid idő alatt fényes szónoki tehetségénél fogva a főváros első ügyvédje lett. 1810. Cleveland herceg a maga birtokán az alsó házba választatta. 1830. peerré nevezték ki. Ismételten felszólalt Angol-országnak a szent szövetséghez való csatlakozása ellen. Kiváló ékesszólásának 1820. adá fényes jelét, midőn a walesi hercegnő (braunschweigi Karolina) válóperében mint védő szerepelt. Nagy érdemeket szerzett továbbá a népnevelés körül s kitünő munkái: Practical observations upon the education of the people (London 1825, több mint 30 kiadást irt). Sokat tett a Society for the advancement of useful knowledge érdekében, mely 1825 óta olcsó és jó könyveket ad ki. 1825-ben a glasgowi egyetem rektora lett és buzgón működött a londoni egyetem alapítása ügyében (1826). Felszólalt azon kivül a katolikusok emancipációja mellett (1828-29). Midőn a tory-miniszterium (Lyndhurst-Wellington) megbukott és Grey earl lett az uj minisztérium elnöke (1840 nov. 16.): a királynő B.-t B. and Vaux bárója cimével lord-kancellárnak nevezte ki. E méltóságában nagy érdemeket szerzett az angol perrendtartás és büntetőjogi reformja terén. A Melbourne-miniszteriummal visszalépett (1834); de ezentul is a felsőház nagy befolyásu, független tagja maradt. A francia febr. forradalmat (1848) p. eleinte örömmel fogadta s még azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy déli Franciaországban levő birtoka révén az uj köztársaság polgárai közé fölvéteti magát; 1849. azonban magát a mozgalmat és annak vezérfiait a leghevesebben elitélte. Eleinte az 1851-iki világkiállítás heves ellenfele, utóbb legmelegebb pártolója volt. Mi több: B., ki mindeddig a szabadság védője s első fellépésétől fogva a rabszolgakereskedés kérlelhetetlen ellensége volt, 1851. égig magasztalta a szabadságot elnyomó orosz cárt s az amerikai polgárháboruban a déli államoknak fogta pártját. Ezen megmagyarázhatatlan ellenmondások dacára az angol történelem egyik legkiválóbb egyénisége maradt. Ritka szellemi üdeség és testi rugékonyság tüntették ki még aggkorában is. Miután fia nem volt, a peerség Vilmos öccsére szállott. B. nagy irodalmi munkásságot fejtett ki. Összegyüjtött műveit ő maga adta ki: Critical, historical and miscellaneous works cimmel (1857: 10 köt.; 1872: 111 k.); ezek közül fontosabbak: Essay-on the British constitution, its history and working (1884; 3. kiadás 1868; továbbá beszédei: Speeches at the bar and in Parliament (Edinb. 1845; 4 köt.); Lives of men of letters and science, of the time of George III. (1872); Dialogues of instinct (1853). Utolsó éveiben, melyeket Cannes-ban töltött, természettudományi kutatásokkal foglalkozott; ezeknek gyümölcse a Tracts mathematical. Halála után megjelent önéletirása: Life and times of Lord B. (Lond. 1871. 3 köt.), mely mű nagy feltünést keltett. V. ö. Campbell: Lives of Lord Lyndhurst and Lord B. (Lond. 1869) és Stephen, Dictionary VI. 449. Migne, Nouveaux éloges historiques (1877).

Forrás: Pallas Nagylexikon