Buddhizmus

A buddhizmus vallás az i. e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében terjedt, akik a brahmanizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak. A buddhizmus megalapítója Gautama Sziddharta herceg, a harcosok kasztjából (Buddha megvilágosodottat jelent) i. e. 560-480 között élt. Csodás körülmények között született és nevelkedett, azonban megrázó élményt jelentett számára harmincéves kora körül az a felismerés, hogy a betegség, a szenvedés és a halál mindenki osztályrésze. Ezért elhagyta családját, lemondott a gazdagságról, és hét évig önsanyargató életet élt. Egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra, hogy a szenvedés a tudatlanságból fakad, és úgy lehet megszüntetni, ha felismerjük, hogy a szenvedés a függőségből, a vágyak pedig a tudatlanságból fakadnak. Az, aki tud, képes megszabadulni a függőségtől, és így eléri a a nirvánát. Ettől kezdve hátralévő életét tanítással töltötte. Az ú.n. jobboldali út a függőség kioltását a vágyak kioltásával akarja megvalósítani, az ú.n. baloldali, tantrikus út, megengedi a vágyakat, amennyiben a függőséget el lehet kerülni tudással (ld. Epstein, 2005). A buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, s így csodálatos erők működnek benne. A mágikus képességek többsége akkor jelentkezik, amikor a kiválasztott ember eléri a teljes megvilágosodást, és ezzel Buddhává, megvilágosulttá válik. A szent iratok szerint Gautamát több Buddha előzte meg és fogja még követni. Gautama tanairól egyetlen sor írás sem maradt fenn, azokat később tanítványai foglalták írásba. A legrégibb irat a páli nyelvű Tri-pitaka (három kosár), amely az alaptanításokat írja le. Ezek kiindulópontja az a felismerés, hogy az egész élet szenvedés, melynek oka az élethez való ragaszkodás. Akinek sikerül lemondania a vágyakról, az kiszabadul az újabb szenvedéseket hozó újjászületésekből, és eljut a Nirvánába, ami nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot a mahajana irányzat szerint, míg a hinajana szerint csak a vágyak kialvása. Mindkét irányzat elismeri, hogy a parinirvána (teljes kialvás) után nem lehet a semmit állítani a buddháról. A buddhizmus nem tanítja a lélek egységét, a világ valamennyi jelenségét átmenetinek tartja. A hinajana szerint az egyén külső és belső világa is egyszerű elemekre oszlik szét, amelyek azonban szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve. A mahajana ezzel szemben azt tanítja, hogy a világ egységes, és minden a tudat teremtménye (jógacsára), és van olyan irányzat is (madhjamika), amely e világot illuziónak, nem létezőnek, önlét nélkülinek tartja. A jógacsara filozófia alapítója Vaszubandhu, a madhjamika filozófia alapítója pedig a második században élt Nágárdzsuna. Az i. e. 3. században Ceylonon és Nepálban, misszionáriusok térítő tevékenysége útján a 1. századtól Kínában, a 4. században Koreában és Indonéziában, Japánban a 6., Tibetben a 8., Mongóliában és a mai Oroszország egyes területein pedig az első ezredfordulótól terjedt el. Indokínában és Ceylon szigetén a hinajana vagy theravada buddhizmus terjedt el; Kínában, Koreában és Japánban a mahajana különböző változatai (pl.:Tiszta Föld buddhizmus és az meditációt hangsúlyozó irányzat a csan (szank.:dhjana, koreai szon, japán zen)). Tibetben (és Mongóliában valamint Oroszország egyes területein) a mahajana egy speciális ága fejlődött ki (terjedt el), melyre a helyi vallás (bon) is hatással volt, és ez nem más mint a vadzsrajana. Négy fő irányzata a nyingmapák, a szakjapák, kagyüpák és a gelukpák. Őszentsége, a Dalai Láma e negyedik irányzat követője. Szokás külön venni az Amerikában és Európában terjedő buddhizmust, bár a metafizikai tanítások nem térnek el a fentebb említett hagyományos iskoláktól, de a közösségi előírások terén megpróbálnak alkalmazkodni a nyugati életformához.