Caesar

Eredetileg a gens Julia egyik ágának családi neve (cognomen). Gaius Julius Caesarról átszállott fogadott fiára, Augustusra. Az adopció révén hordták aztán Augustus császár utódai a iuliusi dinasztiából. A következő dinasztiák már e címet használták. Az uralkodóházhoz való hozzátartozás megjelölésére szolgált férfi tagoknál. Hadriánus óta szokássá lett, hogy csak a császár által utódjául kiszemeltek hordták. Ez esetben a személyi név végén alkalmaztatott. Diocletianus alkotmányszervezete értelmében ezen caesarok a birodalom igazgatásában is résztvettek.

C. Gaius Julius, született Kr. e. 100. őspatriciusi nemzetségből, mely eredetét a trójai Aeneasra vezette vissza. Atyja C. Julius Caesar, ki a prétorságnál nem vitte tovább, fiának 16 éves korában halt meg, gondos nevelését főleg anyjának Aureliának köszönhette, akit épp azért haláláig (54) nem szünt meg a legnagyobb tisztelettel körülvenni. Tanítói voltak M. Antonius Gnipho és a rodoszi Molo. Az előbbitől a nyelv korrektségét és szépségét sajátította el, mely beszédeit és iratait egyaránt jellemzi.

A polgári pártvillongások Marius és Sulla között, melyek elejére gyermekkora esett, már korán kifejlesztették benne szellemének nagy tulajdonságait. Megtanulta az embereket és viszonyokat alaposan ismerni, másrészt elvesztette tiszteletét ugy az emberek, mint az alkotmány iránt. Bizonytalan viszonyok között tudott várni, épp ugy amint a kellő pillanatot gyorsan megragadta. Rokonságának legelőkelőbb tagjai ugyan az optimatesek pártján állottak, ő azonban Mariust követte, ki nagybátyja volt, s aki már 13 éves korában azzal tüntette ki, hogy flamen dialis-szá választatta meg. A győztes Sulla 82. azt követelte tőle, hogy Cinnának leányát, kit C. 17 éves korában szerelemből vett nőül, taszítsa el magától. C. noha érezte Sulla tekintelyének sulyát, a kivánatnak nem engedelmeskedett. Sulla nem éreztette ugyan haragját C.-vel ki mindamellett mig Sulla élt, távol tartotta magát Rómától. Elment Ázsiába, hol Mitilene bevételénél kitünt, majd Ciliciában az isaurok ellen harcolt.

Visszatérve Rómába, egyelőre beérte azzal, hogy Sulla hivei közül egyeseket a törvényszék előtt bevádolt; e lépése szitotta az elégületlenséget az uralkodó szenátuspárt ellen s amellett a közvélemény figyelmét tehetségére és törekvésére felköltötte. A Sulla-féle törvényekkel nyiltan még nem szállt sikra. Talán hogy ellenségeinek gyülöletét még egyszer elkerülje, elment Rodoszba, hogy ott az említett Molo rétor vezetése alatt a szónoklatban tovább képezze magát. Utközben kalózok kezébe került, akiken ugy boszulta meg magát, hogy midőn a váltságdij lefizetése után szabadon eresztették, egy milerosi hajóval megtámadta és keresztre feszíttette őket. Rómában csodálkozva beszéltek e tettéről. Miután ismét visszatért Rómába, néhány évig semmiféle nyilvános szerepet nem játszott, nem vett részt sem a Sertorius, sem a Spartacus elleni háboruban, annál nagyobb gondot fordított arra, mikép nyerje meg ajándékokkal a nép kegyét. Egyuttal Pompeiushoz csatlakozott, aki akkor a legbefolyásosabb ember volt Rómában. Azzal, hogy a fővezérség reáruházásában a kalózok ellen s a mithridatesi háboruban a legbuzgóbban támogatta, egyrészt a szenátust idegenítette el mindinkább Pompeiustól, másrészt ez utóbbinak támogatását biztosította magának. Amellett nem mulasztotta el az alkalmat, hogy mint a nép merész szószólója fellépjen. Az első volt, ki felesége Cornelia és nagynénje Julia, Marius feleségének halála alkalmából, kik quesztorsága évében 68. haltak meg, a forumon az optimatesek nagy bosszuságára először magasztalta Cinnát és Mariust. Viszonyát Pompeiushoz még az által is szorosabbá igyekezett fűzni, hogy egyik rokonát Pompeiát vette nőül.

Mialatt Pompeius évekig Keleten tartózkodott, C. mindent elkövetett, hogy népszerüségét és befolyását megszilárdítsa Rómában. Visszatérvén Hispaniából, ahová quesztorságának letelte után Antistius prétort követte, 65. aedilis curulissé választatott, mely állása a legkedvezőbb alkalmat szolgáltatta reá. Rómát pazarfényü épületekkel díszítette, a nép mulattatására pedig a legfényesebb játékokat rendeztette. Jutalmul a nép 63. pontifex maximus-szá választotta meg. Érthető az elkeseredés melyet előmenetele az optimaták körében-szült. Épp kapóra jött a Catilina-féle összeesküvés felfedezése, hogy részességgel vádolják. Az valószinü, hogy az összeesküvéssel rokonszenvezett, amennyiben a szenátus hatalmának megtörésére irányult s épp azért ellenezte az összeesküvők kivégzését. Ugyanaz volt a célja akkor, mikor mint prétor 52. Q. Metellus Nepos ama veszedelmes indítványát pártolta, hogy Pompeius a sereg élén térhessen vissza Rómába. A szenátus ezért eltiltotta hivatalának gyakorlásától, de C. a nép által erősítette magát állásában. A következő évben aztán mint propretor átvette Hispania ulterior kormányzását. Csak ugy távozhatott azonban, hogy előzetesen a gazdag Crassus adósságának harmadrészéért 830 talentumért (mintegy 32 millió korona) jótállott. Kormányzása alatt sok tekintetben javultak a tartomány viszonyai. Azokat a nagy összegeket, melyekkel 60. Rómába visszatért, szerencsés hadjáratainak köszönhette, melyeket a Nyugat még független néptörzsei ellen intézett. A diadalról lemondott, főcélja most már a konzulság elnyerése volt.

Nagy többséggel választották meg 59-re konzulnak, társa Bihulus e jelentéktelen optimata lett. Pompeius ekkor már visszatért Keletről. Dacára fényes sikereinek azonban a rövidlátó szenátus megtagadta, intézkedéseinek jóváhagyását s azokat a jutalmakat, melyeket katonáinak kilátásba helyezett. Nem igen sok nehézségbe ütközhetett tehát C. ama tervének kivitele, hogy előbb Pompeiust Crassusszal kibékítse, majd hármuk között titkos szövetséget, az u. n. első triumvirátust létrehozza. Az egyesülés legközelebbi célja Pompeius vágyának teljesítése volt. Tényleg C. mint konzul 59. megvalósította azokat, egyszersmind azonban a népet és lovagrendet is le akarta magának kötelezni. Ami az előbbit illeti 2000 szegény polgár számára földkiosztást eszközölt ki, a lovagoknak pedig azon károk fejében, melyeket mint bérlők Azsiában a mithridatesi háboru alkalmával szenvedtek, a bérösszeg egy harmadát engedte el. Végre, hogy maga se maradjon üres kézzel, az Alpeseken inneni Galliát Illyricummal 5 esztendőre tartományul adatta magának. A szenátus még az Alpeseken tuli Galliát s egy negyedik legiót csatolt hozzá, nyilván abban a reményben, hogy az onnan fenyegető háboru minél tovább távol fogja tartani Rómától. E tekintetben Pompeiusnak és Crassusnak ugyanazon vágya volt. C. azonban sokkal jobban ismerte barátait. Jól tudta, hogy egyik sem fogja őt a nép kegyében tulszárnyalni. Mindazonáltal elővigyázatos volt. A következő évre a konzulságot két pártemberének biztosította. Leányát, Juliát Pompeiusnak adta feleségül, maga pedig harmadik nejéül Calpurniát vette el. A legnagyobb elővigyázatra vall pedig az, hogy a szenátuspárt két leghatalmasabb emberét, Cicerot és Catot Clodius által Rómából eltávolította.

C. azzal az elhatározással indult 58 ápr. tartományába, hogy nagy hadi tettekkel és hódításokkal dicsőséget szerez, egyuttal derék, engedelmes hadsereget képez ki magának és sok pénzzel látja el magát politikai céljainak elérésére. Nyolc évig (58-50) volt oda. 58. a még független Galliába nyomult elő a Jura felől betóduló helvetákat megverte Bibractenál, Elzászban pedig Mülhausen tájékán a szuév fejedelmet, Ariovistust, ki Galliában készült letelepedni. 57. leigázta a belgákat, 56. a Bretagne es Normandia népeit, nemkülönben Aquitaniát, 55. és 53. átkelt a Rajnán, 55. és 54. pedig Britanniában megfordult, hogy itt a germánoknak, emitt a brit keltáknak Galliába tervezett támadását meghiusítsa, s ugyanezen évben még magában Galliában is több háborut viselt. Hódítását még ekkor sem mondhatta azonban biztosítottnak. Szigora 52. majdnem egész Galliát általános lázadásra késztette, melynek élén Vercingetorix állott. C. ugyan ostrommal bevette és feldulta a biturigok városát, Avaricumot, de az arvernok váránál, Gergoviánál meghiusult támadása. Nagy veszteségek között kellett visszavonulnia. Mihelyt azonban a gallok a nyilt mezőn mertek szerencsét próbalni, C. legyőzte s Alesiában körülzárta őket. Végre is Vercingetorix megadta magát. C.-nak azonban még 51. és 50. is akadt dolga egyes lázadásokkal. Ezen időtől fogva aztán Galliában a római intézmények és szokások hamar meghonosodtak.

C. távozásával Pompeius csakhamar kényes belyzetbe került Rómában. A nobilitást teljesen maga ellen lázította, a népet pedig nem volt képes vezetni. A visszahivott Cicero közbenjárására ugyan 57. megkapta a felügyeletet Róma élelmezése fölött, de minden katonai parancsnokságtól el volt tiltva. C. ezalatt még egyik győzelmét a másik után aratta. Hogy Pompeius tehát hanyatló tekintélyén lendítsen, ismét C.-ra szorult. Az volt a törekvése, hogy a gazdag Crassus társaságában elnyerje a konzulságot. Lucában találkoztak mindhárman, hol a triumvirátust megujították. C. tényleg kivitte, hogy két társa az 56. évre konzullá választatott, hivatali évök letelte után pedig Pompeius Hispaniát, Crassus Sziriát kapta tartományként. A mi saját magát illette, Gallia helytartóságát további 5 évre meghosszabbította, továbbá Pompeiustól azt az igéretet nyerte, hogy még annak letelte előtt, távolléte dacára a konzulságra pályázhatik. Míg Crassus Sziriába ment, Pompeius a maga tartományát legátusaival kormányoztatta. Nem akarta Rómat oly időben elhagyni hol a zavarok tetőpontra hágtak. És nem számított rosszul. A szenátus, hogy az anarkiának vége vettessék, megtette Pompeiust 52. egyedüli konzulnak. Pompeius ekkép célját érvén, a szenátuspárttal szövetkezett s támogatta mindazon indítványokat, melyek C. ellen irányultak. Időközben azok a külső kapcsok is elenyésztek, melyek a két embert egymáshoz kötötték. Julia, Pompeius felesége meghalt, hasonlókép Crassus is. Az ellentét válságra azonban csak 49. vezetett, midőn a szenátus hosszas vonakodás után azt a határozatot hozta, hogy C. azonnal mondjon le imperiumáról s mint magánember, azaz egészen fegyvertelenül térjen vissza Rómába, különben a haza ellenségének tekintetik. Egyúttal megbízta a szenátus Pompeiust a háború vezetésével. C. e felszólításra azzal felelt, hogy átlépte a Rubicot, a határt Italia és tartománya között, mondván: Jacta alea esto, azaz: A kocka legyen elvetve. Két hónap alatt egész Italia ura lett, míg Pompeius Görögországba menekült. Ide egyelőre nem követhette, mert nem volt hajóhada. Előbb tehát a Nyugattal akart végezni. Rómában az államkincstárt hatalmába kerítvén Hispaniában termett, hol Pompeius két legátusát, Afraniust és Petreiust Ilerdánál megadásra birta, visszatérése közben pedig Massiliát meghódította. Azon 11 nap alatt melyet C. most Rómában töltött, a népszerü intézkedések egész sorát léptette életbe. Mint diktatornak, mellyé a nép Lepidus indítványára megválasztotta, korlátlan hatalma volt s tetszése szerint hivhatta össze és vezethette a népgyüléseket. Párthivei megkapták a legfőbb állami hivatalokat, magának pedig a 48. évre a konzulságot adatta. A 9 hónap alatt, meddig C. nyugton hagyta, Pompeius tetemesen gyarapította seregét, C. sokkal kisebb sereggel indult most 49. ellene s szállott Epiroszban partra. Első kisérlete hogy t. i. Dyrrhachiont elfoglalja, nagy vereséggel végződött, úgyhogy, jónak látta Tesszaliába vonulni, ahová Pompeius is követte: Itt aztán Pharsalus mezején vívatott a döntő ütközet 48 aug. 8. C. a túlnyomó ellenséggel szemben győzelmét hadvezéri ügyességének és hidegvérüségének köszönhette. Maga Pompeius Egyiptomba menekült. hol aztán gyilkosok keze oltotta ki életét. C. csekély kisérettel követte, midőn megérkezett, elébe hozták Pompeius levágott fejét és pecsétgyűrűjét. Alexandriában Kleopatra bájai annyira lebilincselték, hogy a közte és testvére Ptolemaios között dúló pártviszályokba (alexandriai háboru) beleavatkozott. Ez a lépése a csőcseléket veszedelmes lázadásra ingerelte ellene, melyet csak nagy nehezen fojthatott el. Minthogy Ptolemaios az ütközetben elesett, C. Kleopatrát a királyi székbe ültette. Csak 47 junius havában hagyta el Egyiptomot. Elő-Ázsiába ment hogy onnan Pharnakes királyt visszaűzze országába. Innen irta Rómába ezt a három szót: Veni, vidi, vici (jöttem, láttam, győztem). Útjában Róma felé C. Brindisiumban az ellenpárt számos előkelő emberével találkozott, köztük Ciceroval. Bizalmukat a legnagyobb kiengeszteléssel viszonozta. Rómában csak annyi ideig tartózkodott, míg a külső rendet helyreállította. Még távolléte alatt megválasztották 5 évre konzullá, a tribuni hatalmat élethossziglanra ruházták rá, nemkülönben a diktaturát. Időközben Pompeius párthivei közül többen, így Afrikában Cato es Scipio Metellus, Hispaniában pedig két fia, Cneius és Sextus tetemes haderőre tettek szert. C. tehát, mihelyt tehette, ezen ellenségei ellen fordult. Előbb Afrikába vezette seregét. Az ellenséget Thapsusnál sikerült teljesen megvernie (46 ápr. 5.) mire Numidia egy részét római provinciává alakította. Visszatérve Rómába négy napig ünnepelte diadalait Gallia, Egyiptom, Pharnakes és Juba királyok felett. A népet addig nem látott ünnepélyekkel és játékokkal, megvendégeléssel és ajándékokkal ejtette ámulatba. A katonákat fejedelmileg megjutalmazta. Nevének emlékére a Forum Juliit építette föl; végre a pontifexek hanyagsága miatt rendetlenségbe került naptárt az alexandriai Sosigenes matematikus által megigazíttatta. Hatalmi állása ugyanekkor ujólag tetemesen gyarapodott. A diktaturát 10 évre kapta meg, továbbá a praefectus morum kitüntetését, mellyel a császári hatalom állott kapcsolatban. Egyeduralkodónak mégsem mondhatta magát. Hispania még mindig Pompeius fiainak kezében volt. Hónapokat töltött. C. déli Hispaniában, anélkül hogy a legkisebb eredményt mutathatta volna föl. Végre Mundanál 45 márc. 15. döntő ütközetre került a dolog. Az ellenség azonban oly kétségbeesett ellentállást tanusított, hogy maga C. életveszélyben forgott s csak a legnagyobb megerőltetéssel vezethette seregét győzelemre. Az egy Sextuson kívül a többi vezérek a csatában hullottak el. Mint valami istent, úgy fogadta Róma a hazaérkező C.-t. Diktátorrá tette élete végéig, az imperátori címmel pedig, melyet utódaira hagyományozhatott, megkapta a legfőbb katonai és polgári hatalmat. Quirinus templomában szobrot emeltek neki, mely istennek mutatta be, a Quintilis hónapot pedig róla Juliusnak nevezték el. Elmondhatni, hogy minden képzelhető hatalom az ő kezében összpontosult. Annál csodálatosabb, hogy az alkotmányformához hozzá nem nyult. Mi sem lett volna könnyebb, mint az, hogy a köztársasági alkotmány megváltoztatásával egyeduralmi állásának a törvényben is kifejezést adjon. Reformátori tevékenysége a politikai és társadalmi állapotok javítására irányult. Törvényeket alkotott a fényűzés korlátozására, a proletariátust gyarmatokban helyezte el, az adósok helyzetén segített, az uzsoráskodást korlátozta, megbüntette a hivatalokkal való csereberélést, megvesztegetést, házasságtörést, lázadást, végre gondoskodott, hogy a tartományok igazgatása enyhébb legyen. Ambár mindazokkal, kik valaha ellenfelei voltak, engesztelékenyen bánt, a nyugalom, mely a polgárháborut követte, csak látszólagos volt. A hatalomhoz szokott optimaták attól tartottak hogy C. a királyi koronára áhitozik s csak az alkalomra vár, hogy fejére tegye. Ez az alkalom a parthusi hadjárat lett volna, melyet C. a 44. évre tervezett. Ennyire azonban nem került a dolog. Mintegy 60 emberből, jórészt szenátorokból álló összeesküvés keletkezett élete ellen. Élén Marcus Brutus és Gaius Cassius Longinus állottak. Tettöknek végrehajtására 44 márc. 15-ét (Idusát) tűzték ki, amely napra a szenátus Pompeius kuriájába összehivatott. Calpurnia rosszat álmodva, kérte ugyan férjét, hogy e napon ne hagyja el házát, egy jós is rossz előjeleket látott áldozásközben, sôt Antonius már megkapta a parancsot, hogy a szenátust oszlassa fel, midőn Brutus megjelent s gúnyos szavaival C.-t arra birta, hogy a szenátusba kövesse. A megállapodás szerint az első, ki a kuriában C.-hoz közelített, L. Tillius Cimber volt, hogy számüzött testvére számára kegyelmet kérjen. Amint C. a válasszal késett, lerántotta válláról tógáját. Ez volt a jel a támadásra. Az első döfést P. Servilius Casca intézte. A többiek követték. 23 sebtől borítva rogyott össze C. Pompeius szobránál. A mint Brutust megpillantotta gyilkosai között, állítólag így kiáltott föl: «Hát te is, fiam». C. természetesen első sorban mint nagy államférfiu és hadvezér képezi bámulatnak tárgyát, figyelemre méltók azonban azon érdemei is, melyeket mint iró szerzett magának. Számos iratai közül csak galliai hadjáratának és a polgárháboru története marant reánk: «Commentarii» címen. (Kiadta ujabban Nipperdey, Lipcse 1847, és Schneider, Halle 1855, 2 kötet.) Tulajdonképen emlékiratok, melyek azonban világos, kedves nyelvezetök, s a leirások szemlélhető volta miatt példányszerüek. Szoborképmásaival gyakran találkozunk a külföldi muzeumokban. A legsikerültebbek Berlinben, Nápolyban és Rómában (Museo Chiaramonti) láthatók. Mellékelt ábránk a nápolyi muzeumnak nagyméretü és idealizált arcvonásu C.-szobrát mutatja be. V. ö. Drumann, Geschichte Roms in seinem Übergang von der republikanischen zur monarchischen Verfassung, 3 köt. (Königsb. 1837); III. Napoleon, Histoire de Jules César (Páris 1865-66, 2 kötet).

Forrás: Pallas Nagylexikon