vagy az ifjabb, az előbbinek
dédunokája, szül. Kr. e. 95. Miután korán árvaságra jutott, nagybátyja, Livius
Drusus házába került, ez is azonban nemsokára meghalt. A nélkülözések korán
kifejlesztették jellemszilárdságát. 72. Spartacus ellen harcolt, majd mint
tribun Makedoniában szolgált, ahonnan azonban nemsokára visszatért Rómába,
magával hozván Athenodoros bölcsészt,. akinek oldalán aztán retorikai és
bölcsészeti tanulmányoknak élt. Mint quesztor 65. kitünően látta el hivatalát.
Catilina megbüntetéséről lévén szó, C. a legnagyobb elhatározottsággal
követelte a legsulyosabb büntetést, a halált. Néptribunnak főleg azért
választatta meg magát 62., hogy Pompeius törekvéseinek annál sikeresebben
állhassa utját. Mint Róma régi alkotmányának hive, minden áron a szenátus
hatalmát igyekezett épségben tartani. Épp azért nem habozott a szenátusnak azt
javasolni, hogy a Keletről győzelmesen visszatérő Pompeius vágyait utasítsa
vissza. Maga Caesar is veszélyes ellenfélnek tartotta, s. kieszközölte, hogy
legalább egyidőre eltávolíttassék Rómából. Clodius javaslatára Ciprusba
küldték, hogy azt Ptolemaios királytól elvegye. Szivesen nem ment ugyan, de
azért küldetését becsülettel teljesítette. Rómába visszatérve, tovább folytatta
küzdelmét a triumvirek hatalma ellen. Mindenképen meg szerette volna Pompeius
és Crassus konzulokká választatását 56-ra gátolni, de az nem sikerült. Még a
helytartóságot sem fogadta el, amely őt a prétorságát (54) követő évre
megillette, csakhogy Rómában maradhasson s a köztársaságot megvédje. Midőn 52.
Pompeius a szenátus-párthoz csatlakozott, C. is hive lett, s ezentul kizárólag
Caesar ellen küzdött, benne látván a szabadság legveszedelmesebb ellenségét. A
polgárháboru kitörésekor 49. Sziciliába ment, de azt nem védhette meg Curioval
szemben. Pompeiushoz távozott tehát Epeiroszba, a farzaluszi ütközet alatt
Dyrrhachionban tartózkodott, majd Afrikába menekült, hogy ott Pompeius
visszamaradt hiveivel tovább folytassa a küzdelmet a köztársaságért. A fővezérségről
Metellus Scipio javára lemondott. Nem is vett részt a Thapsos mellett 46. ápr.
6. vivott ütközetben. Miután ennek szerencsétlen kimenete után látta, hogy
Uticát, melynek védelmét magára vállalta, nem tarthatja fenn, elhatározta, hogy
önkéntes halállal hal meg. Előbb azonban mindazon barátainak elutazásáról
gondoskodott kiknek különösen félni kellett Caesartól. Éjnek idején, miután
néhány óráig nyugodtan aludt s előzetesen Platon Phaidonjában olvasgatott,
döfte a kardot testébe. Az elősietett hozzátartozói ugyan hamar bekötözték
sebét, de mihelyt ismét magára maradt, letépte a köteléket, ugyhogy elvérzés
következtében halt meg. A köztársaság volt eszményképe, ennek megsemmisítését
nem élhette meg, de nem is akarta tulélni. V. ö. Wartmann, Leben des C. von
Utica (Zürich 1859); Gerlach, Marcus Porcius C. der Jüngere (Basel 1866).
Forrás: Pallas Nagylexikon