Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
céh guild

Magyar Magyar Német Német
céh Zeche (e)
céh Zunft (e)

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Céh

A középkorban az angol, francia, német és olasz városok polgárai hadi védelem céljából olyan önkéntes társulatokat alkottak, amelyek az illető város kebelében territoriális tagoltsággal birtak. Sok helyen az u. n. «Trinkstube»-k asztaltársaságaiból alakultak e társulatok és Constafeln, Eynung, Innung, Fraternitas, Brüderschaft, Amt néven neveztettek. Az ily módon kifejlett társulási szellem csakhamar az egyforma életviszonyok közt élő polgárok egyesületeit hozta létre s egymásután alakultak meg a különböző egyházi és világi társaságok, amelyeknek tagjai közös vallási, gazdasági, politikai és szociális céljaik és érdekeik támogatására a kölcsönösség eszméje alapján szövetkeztek. Nagyobb és pedig nemzetgazdasági fontosságra csupán csak az iparos céhek jutottak, amelyek a XIII. században már széltében alakultak s majdnem mindenütt a már régebben fennállott polgár-testületek örökébe léptek. Szorosabb értelemben csakis ezeket nevezik céheknek (Zunft, Gilde). Ez időtájban mindenütt csak magántársulatok voltak a céhek, később azonban bizonyos közhatósági jelleget kaptak és a különböző államok törvényei autonom szervezetet, továbbá saját tagjai fölött némi biráskodási jogokat biztosítottak számukra. Szervezetük demokratikus volt; tagjaik között megkülönböztették a mestereket, a legényeket és az inasokat; a céh élén állott az atyamester, s rajta kivül még néhány mester és egy vagy két öreg legény ült a céh előljáróságában.

Működésük három irányu volt: bizonyos exkluzivitással védték saját üzleti érdekeiket; jó példák, oktatások, dorgálások, sőt büntetések által törekedtek a jó erkölcsöket ápolni és fejleszteni; bizonyos rendszabályokkal és anyagi támogatással iparkodtak foglalkozásuk tökéletesítésére. saját érdekeik védelme céljából az iparüzés szabadságát korlátozták, nevezetesen kimondották, hogy csak azon mesterek űzhetnek valamely ipari foglalkozást, akik a céh tagjai közé tartoznak. A tagok felvételét azután tetszésük szerint korlátozták; csak jó hirü, törvényes születésü mestert fogadtak maguk közé, akinek iparágában való jártasságát is megbirálták. Szigoruan ki volt szabva a kiképzés módja és ideje: inaskodás, legénykedés, vándorlás, próbaidő és mindezek végén a remek-munka. Meghatározták, hogy egy egy céhnek tagjai mely vidékek számára dolgozhatnak. Megszabták az egyes készítmények árát és minőségét. Korlátozták az egy-egy mester által felfogadható legények és inasok számát. A jó erkölcsök s különösen a családi élet előmozdítása kedvéért általános szokás volt, hogy csak nős legény lehetett mester, a nőtelenek pedig az egész céh felügyelete alatt állottak. Erkölcsi kihágásokért büntetést szabtak az illetőre, nem ritkán egy időre, vagy örökre kizárták őt a céhből. Hogy az iparág tökéletesedjék, a legényeket vándorlásra kényszerítették s utjok alatt pénzzel is segélyezték a vándorlókat. Minden céhnek volt szállója (Herberg) ahol a vándorlók ingyen kaptak szállást és utravalóul valami csekély pénzösszeget; ha pedig valahol meg akart állapodni, munkát szereztek számára.

Nálunk Magyarországon a 24 szepesi város szász papjai már 1248-ban alkottak egy fraternitást, amelyhez hasonló az erdélyi szászoknál is volt; 1408-ban pedig Lőcsén alakult egy egyházi céh, a «Bruderschaft des heiligen Leichnams Christi». Ezekből fejlődtek nálunk az első iparos céhek később azonban az Anjouk idejében, olasz minták után még több keletkezett. Legrégibb céhlevelünk 1307-ben kelt, de azért céheink már a XIII. században is voltak. Az egész országban általánossá lett azonban a céh-alakítás akkor, mikor Nagy Lajos 1376-ban szabályozta és kötelezővé tette a céhbe állást. Későbben III. Károly, majd Mária Terézia, aztán II. József és végre legutoljára 1804-5-ben I. Ferenc reformálta a céheket, mignem az 1872. VIII. törvénycikk eltörölvén azokat, a mostani ipartestületeket szervezte.

Mint a történeti kifejlődés egész folyamán láttuk, a céhek bizonyos exkluziv természetü, monopoliumos munka-rendszert teremtettek, amelyet saját tagjaikkal szemben jóakaratu atyáskodó gyámkodás jellemez. Kétségtelenül el kell ismernünk, hogy a középkornak kezdetleges, gyermekkorát élő ipara nagyon sokat köszönhet e rendszernek. Különösen fontossá tette azt a középkor közgazdasági élete. Amidőn ugyanis a szerfelett nehéz közlekedési viszonyok majdnem lehetetlenné tették az ipari készítményeknek továbbszállítás utján való arányos eloszlását: akkor nagyon üdvös volt a céhrendszernek azon hatása, mely a tilalmi jog alapján az iparosok egy-egy helyre özönlését megakadályozta. Ezen működés azonban, mely kezdetben a termelés helyes szabalyozását biztosította, később átka lőn a rendszernek. Lassankint ugyanis egyes családok ragadták magukhoz a céhek uralmát s a maguk számára aknázván ki annak előnyeit, ugy a fogyasztókat mint a termeléssel foglalkozó iparosokat kizsákmányolták. Ekkor, a XVII. szazadban érték el tetőpontjukat azok a villongások, melyek a mesterek és a legények között az anyagi érdekek ellenkezése miatt már régen fennállottak. Ezzel megrendült a céhek erkölcsi alapja. Közgazdasági hatása is csakhamar ellenkezésbe jutott a kor irányával. A találmányok szaporodása és terjedése, uj iparágak keletkezése, a tőkék ipari alkalmazása nagy mértékben meglazították a céheket összetartó anyagi érdekeket. A mesterjogot üzérkedés tárgyává tette az élelmesség s ezzel megszünt a céhnek korlátozó hatalma. A belépési kényszer és a tilalmi jog önző célokra használtatott fel s a mesterek, legények és inasok képeztetése elhanyagoltatott. Egyik feladatának sem tudott tehát immár megfelelni, sőt mivel a megnövekedett szükségletek kielégítése már csak a gyári ipar utján lett volna lehetséges: éppen az ipari termelés érdekeinek lőn akadályává, amennyiben a legények számának megszabása által a gyárak keletkezését gátolta. Egy szóval az egyéni tevékenység szabadságát korlátozó céhrendszer semmiképen sem illett az ujkor közgazdasági rendszerébe s ezért minden állam lerázta magáról annak béklyóit A magyar- és erdélyországi céhek történetével Szádeczky Lajos foglalkozott ujabban legtöbbet, ki sok tekintetben uj világításba helyezte ez intézmény multját (Akad. Értekezés 1890), az erdélyi szászok földjén virágzott céhek történetéről pedig Meltzl Oszkár irt utoljára (Századok 1892).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is