(kelt) szót az ősrégészetben a tudósok egy része mindazon
vésőalaku szerszámok megjelölésére használja, melyek majd mint véső, balta,
kapa, majd úgyis mint fokos, csákány és csatabárd voltak használatban s
melyeknek főbb formáit a: Bronzkori emlékek magyarországi alakjai címü
melléklet (Nagy Lexikon III. 718. lap és követk.) 1--8 számai tüntetik föl. A
tudósok e része nem tekint arra hogy milyen anyagból (t. i. kő, réz avagy
bronz-e?) készült az illető szerszám. Más részök csak a neolitkori, vagyis
csiszolt kőbaltákat jelöli ezzel a névvel, amely különben semmi reális alapra
nem támaszkodó s éppen csak amolyan felkapott elnevezés melynek tulajdonképen
használatát is alig lehet indokolni. A filologusok két részre szakadnak
jelentésének magyarázásánál. Egy részök a középkori latin celtis a. m. véső
szótól származtatja; más részük azt hiszi, hogy egy állítólagos gallus szótól,
t. i. a cellt-től származik, amely kovát, tűzkövet jelentene. Ez utóbbiak
közelednek ama felfogáshoz, hogy e kőbalták a kelták fegyverei lettek volna s
ezért hínák őket celteknek mely név a kelták, vagy celták nevével a
nyugateurópai nyelvekben egybeesik. Ez a felfogás azonban egészen téves, mert
ma már bizonyos, hogy eféle szerszámok mindenütt előfordulnak oly helyeken is
amelyekről egészen bizonyos, hogy a kelták oda sohasem tették be a lábukat.
A C. elnevezést Berger: Thesaurus Brandenburgicus (1696)
művében, amelyben egy bronzbaltát nevez meg e névvel fordul elő először. Ez a
legrégibb tanu tehát amellett szól, hogy ha már egyáltalán hasznlják, akkor
használhatják úgy kő-, mint bronzbalták megjelölésére amint ezt Svájcban
Németországban és kezdetben hazai régészetünkben így is használták. A német
szakirodalomban azt a megkülönböztetést szokták tenni, hogy a tokkal el nem
látott vésőket egyszerüen Celtnek, a tokkal ellátottakat pedig Hohlceltnek
nevezik. A szárnyas celteket különben még egy más különös elnevezéssel
«Palstabnak» (l. o.) is nevezik a régészek. A C.-ek különben igen fontos szerepet
játszanak az ősrégészetben, mert valamint a későbbi őstörténelmi korokban a
ruhakapcsok (fibulák, l. o.) szolgálnak a leletek viszonylagos korának
meghatározására; éppúgy a későbbi idők viszonylagos korát az állapítja meg,
hogy egyszerübb vagy fejlettebb-e a C. formája. De különös fontossággal birnak
csak azért is, mert őskori leleteinknek csaknem egyharmadát teszik ki a
különböző formáju és anyagu C.-ek. A kőceltek készítésére igen sokféle követ
használtak az őskori népek. Leggyakrabban a földpát, kova, porfir, bazalt,
jáspis, diorit, szerpentin, obszidián stb. fajokat használták. Szabályszerint
oly kőzeteket, melyek lakóhelyükön vagy annak közelében előfordultak, már t. i.
amennyiben azok a célnak megfeleltek; de nem hiányzanak oly leletek sem, melyekből
az tünt ki, hogy a felhasznált kőfajokat néha kisebb, máskor igen nagy
messzeségből kellett az illető őslakóknak beszerezni. E tekintetben a
legnagyobb feltünést keltették a szaktudósok körében azok, melyek a jadeit és
kloromelanittal rokon nefritből készültek. Sokáig tartott s ma sem teljesen
befejezett harcot folytattak felettük a szaktudósok, melyet a szaktudomány a
«nefritkérdés» (l. o) neve alatt eléggé ismer.
Forrás: Pallas Nagylexikon