Cezarizmus

(lat.) alatt rendszerint a monarkiának és a köztársaságnak oly vegyülékét szokta az államtudományi közfelfogás érteni, amely katonai forradalom révén következik be, még pedig nem mint közvetlen átmenet a történelmileg fejlett, vagy egyébként is már gyökeret vert öröklési monarkiából, hanem mint szükségszerü kibontakozás tarthatatlanná vált köztársasági állapotokból. A légiók pajzsaikra emelik a diadalmas hadvezért aki legyőzte a külellenséget és egyuttal megfékezte vaskezével a belső villongások nyugtalankodó elemeit, támadjanak ezek akár az öröklött állami, társadalmi rend ellen, akár pedig azok ellen, akik fegyvert ragadtak éppen a törvényes állapotok megvédelmezésére a katonai becsvágy ellenében: ez általában a képe nagy körvonalakban a C. létrejöttének ugy az ódon mint a modern államéletben. A C. alapvonása, hogy lehetőleg szakítva minden hagyományos előjoggal, kiváltsággal az állampolgári jogegyenlőség elvére igyekszik, vagy legalább igéri ráépíteni az állam egész szervezetét, hogy azután annyival inkább elnyomhassa vagy kijátszhassa a politikai szabadságot. Tehát demokratikus mozzanatok, vagy legalább demokratikus szinezet nélkül C. nem képzelhető. Viszont oly C. sem birt még soha a valóságban megtestesülni, amely akár arisztokratikus, akár plutokratikus alapon igyekezett volna valaha magának a legfőbb hatalmat akár megszerezni akár biztosítani. Sőt nagyon gyakran folyamodtak már a C. alapján álló uralkodók szocialisztikus fogásokhoz is, csakhogy oly társadalmi rendet hozhassanak létre, amely szilárdabb talajt látszik vala igérni az ő uralkodásuknak.

A C., mely nevét Julius Caesartól kölcsönözte ugyan, de amely elnevezés csak III. Napoleon idejében szerzett magának állandó polgárjogot az államtudományi és publicisztikai irodalomban éppen nem modern keltü államforma, jóval régibb az magánál Julius Caesarnál. A görög tirannusok nagy része már hasonló alapon gyakorolta a legfőbb hatalmat. Igy a Kr. e. hetedik és hatodik század aisymnétái közül mindazok, akik mint katonai demagógok jutottak el az életfogytiglani diktátorsághoz, amely diktátorság alatt azonban nem az egyszerü, 6 hónapra kinevezett hadvezéri diktátorságot kell érteni - strahgoz autogratoz -, hanem azt, amelyet a római államjog műnyelvén a «dictator legibus ferendis ac reipublicae constituendae» diktatorságának neveztek volt. Leghatalmasabb alakjai a C. ezen ódon görög előjátékának Peisistratos és fiai Athenében, másfelől Gélón, Hierón, Dionysos és Agathoklés Szirakuzában. Az ódon görög tirannusok nem egyszer csakis oly csapatok által foglalták el a trónt, s alapították meg a maguk uralmát a C. szellemében, amelyeket a nagy középítkezésekhez kirendelt munkásokból alakítottak; nem egy ily középítkezési fölügyelő vagy ha tetszik főépítőmester került ily módon az ő honfitársainak a nyakára Igy a többek közt Akragas hirhedt kényura, Phalaris is.

Mindez csak csekély mértékben nyilvánul még a görögöknél; óriási arányokat ölt azonban Rómában. Caius Julius Caesar a Kr. e. 48-ik évtől. a Kr. e. 44. évig több izben viselt diktátorságot, s mindannyiszor egy-egy évre ruházták rá ezen legfőbb állami hivatalt a régi albai diktátorság értelmében ezt megelőzőleg a Kr. e. 49-dik év augusztus 31. vagy Guizaud számítása szerint október 15. szintén kineveztette volt már Caesar magát diktátorrá Lepidus prétor által, tehát alkotmányellenes módon minthogy a római alkotmányjog szerint csakis konzul nevezhetett ki diktátort. Caesar azonban mindezen diktátorságai alapján még nem volt egyéb egy rendkivül magas állásu, rendkivül nagy jelentőségü hatalomkör gyakorlására hivatott magistratus-nál, aki azért nem volt még szuverén államfőnek tekinthető, mert mindezen diktátorságai bizonyos, meghatározott, rövid időhuzamhoz voltak kötve, amelynek leteltével Caesar visszaszállott volna az egyszerü állampolgárok szinvonalára a maga hazájában föltéve, hogy nem vált volna rá nézve végzetessé az ő, bármely pillanatban bekövetkezhető feleletre vonatása. De igenis szuverén államfővé lett Caesar azon senatus consultus, illetőleg néphatározat alapján mely őt a Kr. e. 44. esztendőben febr. elején életfogytiglani diktátorsággal ruházta föl. Ugyancsak a 44. év február 15-én Caesar már ugy állott a római állam élén, mint dictator legibus scribendis ac reipublicae constituendae éltefogytára, tehát mint oly élethossziglani államfő aki korlátlanul gyakorolhatta nemcsak a végrehajto hatalmat és a birói meg a rendes törvényhozási hatalmat, de az alkotmányhozó hatalmat is, levén egyuttal saját személyére nézve sérthetetlen azon tribunicia potestasnál fogva, mellyel még Alexandriában léte alatt ugyancsak éltefogytára ruháztatta föl magát a nép és szenátus által, és lévén az összes haderőnek legfőbb, szintén korlátlan hatalommal rendelkező hadura, «Imperator» diszjelzővel akként hogy e diszjelző, mely Scipio Africanus óta tulajdonkép csak a csatatéren «diadalmas»-nak kikiáltott hadvezért jelent, s később már oly kevéssé katonaviselt szónokat és könyvmolyt is mint Cicerót is ékesít vala, a szenátus rendeletéből nem az ő nevének utána, de a neve elé volt tüzendő mindig, s átszállandó volt még az ő törvényes férfi jogutódaira is. Caesar előtt már csaknem hasonló felségi jogkört és hatalomkört gyakorolt már Lucius Cornelius Sulla is; ő is «dictator legibus scribendis ac reipublicae constituendae» volt nagyszerü reformokon is vezette keresztül ezen állásában Róma egész alkotmányát, de azután lemondott önként, a kortársak és az utókor bámulatára a diktátorságáról és mint egyszerü magánember mult ki. Éppen ezért nem őt, de Caesart kell tekinteni azon államforma tulajdonképeni megalkotójának Rómában, aminthogy Caesartól kölcsönözte is az a nevét az irodalomban.

Ezen államforma azonban nem annyira Caesar és ennek közvetlen utódjában Octavianus Augustusban, mint inkább ennek utódaiban nyerte folytatását a római birodalomban. Mert Octavianus soha sem tetette meg magát életfogytiglani diktátorrá, hanem még a rövid időre neki távollétében vagy jelenlétében a szenátus és nép által nyujtott diktaturát is M. Marcellus és L. Aruntius konzulsága alatt visszautasította, 22 évvel Kr. előtt. Octavianus okult a Caesar példáján; nem akarta magára uszítani a Cassiusokat és Brutusokat, és mert nyugalomban mentül tovább akarta élvezni a tényleges hatalmat, nem reformálni, nem monárkiaivá átalakítaní törekedett az államot, a köztársaságot, hanem egyszerüen kijátszani, rászedni, megcsalni és egyuttal örökös törvényes formák, köztársasági intézmények segélyével ártalmatlanná tenni a köztársasági elemeket.

Ujabb időkben Sforza Milánó hercege (1447), továbbá Cromvell Olivér mint az angol köztársaság főpártfogója (Lord protector of the Commonwealth of England), majd I. Napoleon és III. Napoleon a cezarizmus leghirnevesebb megtestesítői, Iturbide mexikói császár mellett, akit azonban egyszerüen főbelövetett az ismét fölülkerekedett köztársasági pártból alakult mexikói kormány 1837-ben. Mint győztes hadvezér jutott a trónra Cromwell és I. Napoleon; Sforza Ferenc már tulajdonképen nem tartozik ezen kategóriába, amennyiben ő minden csillogó hadi sikerei dacára sem igen nyerte volna el a legfőbb hatalmat, ha egyuttal nőül nem veszi az utolsó Visconti-nak a természetes leányát és ezáltal bele nem házasodik a Milánóban 1395-től egész 1447-ig uralkodott hercegi családba. III. Napoleont meg már éppen nem a hadsereg emelte a trónra hanem a Napoleon-legendától ittas francia nép általános szavazata. És igy csakis Cromwell meg I. Napoleon tekinthetők a modern C. jellemző főalakjainak. A C. körébe tartozó történelmi alakokról, viselt dolgaikról egy egész nagy irodalom beszél a franciáknál, angoloknál, németeknél, olaszoknál, spanyoloknál és a kisebb kulturnépeknél egyiránt, magáról pedig a C.-ról mint államformáról, mely, miként láttuk nagyon is megkülönböztetendő a történelmileg fejlett abszolut-monarkiától vagyis autokratoriától, legujabban a nagyhirü nemzetgazda Roscher irt egy igen érdekes, adatokban bővelkedő monografiát Politik címü munkájában (1892).

Forrás: Pallas Nagylexikon