Ciborinm

(gör.-lat.), tulajdonképen a Nymphea nelumbo egyiptomi vizi növénynek magtartója, átvitt értelemben a magtartóhoz hasonló alaku serleget jelent. A közép-korban a templom szentélye előtt a hajó tengelyében álló oltárnak oszlopokon nyugvó mennyezete (baldachin), továbbá az ostyatartó fémedény is, mely a mennyezetre volt függesztve. Némely keresztény bazilikában a ciborium aranyból v. ezüstből volt és kis épületnez hasonlított, melynek nyilásait drága kelméből készült függönyök zárták el. A ciborium leggyakrabban márványból v. kőből épült és négy oszlopon nyugvó mennyezet volt. Az ilyen mennyezetes oltárok az ó-keresztény és a román építés korában, a XIII. századig divtak és a templomi berendezésnek legkiválóbb részét képezték, a csucsives építéstől kezdve mind ritkábban fordulnak elő. A késő renaissance művészet idejéből nevezetes a római Szt. Péter-templom főoltárának bronz ciboriuma, melyet VIII. Orbán pápa (1623 -1644) rendeletére Bernini építész terve szerint a Pantheon födeléről leszedett bronzból öntöttek. Az ostyatartó edény a középkorban sokféle volt, a galambalakunak, mely leggyakoribb, peristosium (gör. peristera galamb) vagy latinosan columba a neve. Mostanság az ostyatartó aranyból vagy más fémből készült de belül mindig aranyozott födeles kehely. L. Áldoztató kehely.

Forrás: Pallas Nagylexikon