Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
cimbalom dulcimer

Magyar Magyar Német Német
Cimbalom... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Cimbalom

(a görög kymbalon-ból, ol. salterio tedesco, ném. Cymbel, Zimbel, Hackbrett, fr. tympanon, ang. dulcimer, szláv cymbali, cymbalki, román tambala), ősrégi, verőkkel megszólaltatott húros hangszer, többnyire trapéz-formájú nagyszekrénnyel. Ázsiai eredetű; ismerik már a régi kínaiak, az asszírok (l. Asszír-babilóniai zene) s az arab-perzsa zenekultúra is; utóbbiból került - egyesek szerint kelet-európai, mások szerint kisázsiai közvetítéssel - a középkor folyamán Európába. Rokona a középkori psalteriumnak, mellyel együtt a billentyűvel ellátott húros hangszerek, a klavicymbalumok tehát végeredményben a zongora ősének tekinthető (a cembalo nevű régi zongoratípus nevében is megőrizte a rokonságot). Maga a név a középkor folyamán nem egyértelmű; cymbalumnak, illetve cimbalának nevezték a középkori, kalapáccsal megszólaltatott harangjátékot (vsz. a görög-latin cymbalum nyomán, mely szintén ütőhangszert jelentet; innen a cintányér mai olasz, francia, angol elnevezése is). Ütőhangszer és verőkkel megszólaltatott húros hangszer neve így sajátságos konfúzióban keverednek össze a régi századok folyamán. A nyugat-európai C. ott szerepel az újabbkori olasz és németalföldi festők képein ( néven a 16-17. században Virdung, Agricola és Praetorius is emlegetik); a 17. század végén Hebenstreit (l. o.) Pantaleon német muzsikus tökéletesíti s -jával mint hangversenyező virtuóz is fellép (1705. a francia udvarban); ennek a hangszernek - Grimm leírása szerint -276 húrja volt, két verővel játszottak rajta s ug látszik, játékmódjában a világ legnehezebb hangszerének tekintették (). A hangszer újabbkori alakjának fő jellegzetessége, hogy nagyságban megnövekedett s hogy húrjait nyergekkel osztják meg (2/3 és 1/3 arányban); megszólaltatásának módja egyébként évszázadokon át változatlannak látszik. - Magyarországon a C. elnevezés a 15. században (Bécsi kódex) s a 16. század első felében (Érdy-kódex) tűnik fel; utóbbi kézirat s nyomában több régi magyar bibliafordítás még nyilvánvalóan a középkori cymbalum (vagyis ütőhangszer) értelmében alkalmazza. A 16. század második felében azonban már kétségen kívül mai értelemben vett cimbalmot (azaz húroshangszert) értenek alatta. Bornemissza Péter az Ördögi kisirtetek (1578) Hallásról szóló fejezetében lant, czimbalom, orgona, hegedő, trombita, dob, síp szókat Bogáthi Fazekas Miklós egyik himnuszában zengedező cimbalom szót emleget. Az 1564.-i Nádasdy-féle számadásokban egy Emericus literatus Cymbalista Pereszlegiensis szerepel (Sopronban). Zrínyi György, aki 1596. foglyul ejti a pécsi bég Pápa felől Pécsre igyekvő két cigány hegedősét, egyikről azt írja Batthyány Boldizsárnak: . . . czimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel az deákok a misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza. Eszerint a C. már a 16. század végén a diákság elterjedt instrumentuma és ének kíséretéül szolgál. A 17. században önálló tánczenei funkcióiról is hallunk: Lantos, hegedűs, czimbalmos, hárfás, vernek táncnótákat - írja Varsóczi István Keresztelő Szent Jánosában (1635). Kőszeghy Pál Bercsényi Házasságában (1695) zenekari együttes tagjaként szerepelteti: Az cimbalom húrja itten verve penge s másutt: Cimbalom s virgina rézfonala csengjen. Komjáthy János (?) erdélyi krónikás a székely cimbalmosok népszerűségéről ad hírt. Gyöngyösi István a Mars és Bachus. . . viaskodásában (1660 körül) többek között cimbalmossal is játszatja a nótát Tehén hus fogással. A 18. században a C. - Gvadányi és mások tanúsága szerint - már a cigány-együttesek rendes alkotórésze s azóta speciális cigány-hangszer (Bartalus már 1525. II. Lajos előtt játszó cigányokról feljegyzett cytharam tangere habuerunt kifejezést is cimbalom-játékra vonatkoztatja). Jellemző, hogy Pray Györgynek a magyar zenéről szóló 1779.-i levelében s ennek nyomán J. B. Laborde Essai sur la musique ancienne et moderne c. munkája (1780) magyar fejezetében a C. mint (idegen eredetű nevéből megállapíthatóan) nem tősgyökeres magyar instrumentum szerepel (Pray kimondottan újabb hangszernek tekinti). Mindezek az adatok természetesen a szabadon hordozható, asztalra stb. fektethető, lábnélküli C.-ra vonatkoznak (v. ö. pl. Gvadányi Mostan folyó ország gyűlésének satyrico critice való leírásában 1791; Czimbalmos czimbalmát térdére rá tette stb.); ugyanígy a 19. század első felének adatai s C.-ábrázolásai is. A modern, lábakon álló pedálcimbalom, melynek hangja tompítással módosítható, Schunda V. József hangszergyáros találmánya (1874); ugyancsak ő adta ki az első C.-iskolát (Allaga Géza szerkesztésében). A mai - cigányzenekarokban általánosan használatos - C. hangterjedelme négy oktáv (E-e3), hangolása kromatikus, mint ensemble-hangszer a régi együttesek szabadon koloráló akkord-instrumentumainak utódja. Operai zenekarban Erkel Ferenc alkalmazta először (Bánk bán 1861, - a szólamot az első előadásokon Erkel Sándor játszotta); újabban Paderewski (Manru 1901), Kodály (Háry János 1926) és Bartók 1. rapszódia hegedűre és zenekarra 1928) alkalmazzák. ? V. ö. Schunda V. József: A cimbalom 1884 (új kiad.: A cimbalomtört. 1907), Bartalus István: Újabb adalékok a magyar zene történelméhez 1882, Frank Aladár: Adalékok a cimbalom történetéhez (Zenelap 1905 febr. 25.), Haraszti Emil: J. B. Laborde és a magyar zene (Két tanulmány 1924), Takáts Sándor: A török-magyar énekesek és muzsikások (Rajzok a török világból I. 1915.), Ábrányi Kornél: Erkel Ferenc élete és működése 1895, Siklós Albert: Hangszereléstan 1909, C. Sachs: Handbuch der Musikinstrumentenkunde 1920, Isoz Kálmán: Laborde forrása a magyar zenéről (Zenei szemle 1928), Szabolcsi B.: A 17. század magyar főúri zenéje 1928. L. még Cigányzene.

Forrás: Zenei lexikon

Kapcsolódás



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is