(a görög kymbalon-ból, ol. salterio tedesco, ném. Cymbel, Zimbel,
Hackbrett, fr. tympanon, ang. dulcimer, szláv cymbali, cymbalki, román
tambala), ősrégi, verőkkel megszólaltatott húros hangszer, többnyire
trapéz-formájú nagyszekrénnyel. Ázsiai eredetű; ismerik már a régi
kínaiak, az asszírok (l. Asszír-babilóniai zene) s az arab-perzsa
zenekultúra is; utóbbiból került - egyesek szerint kelet-európai, mások
szerint kisázsiai közvetítéssel - a középkor folyamán Európába. Rokona
a középkori psalteriumnak, mellyel együtt a billentyűvel ellátott húros
hangszerek, a klavicymbalumok tehát végeredményben a zongora ősének
tekinthető (a cembalo nevű régi zongoratípus nevében is megőrizte a
rokonságot). Maga a név a középkor folyamán nem egyértelmű;
cymbalumnak, illetve cimbalának nevezték a középkori, kalapáccsal
megszólaltatott harangjátékot (vsz. a görög-latin cymbalum nyomán, mely
szintén ütőhangszert jelentet; innen a cintányér mai olasz, francia,
angol elnevezése is). Ütőhangszer és verőkkel megszólaltatott húros
hangszer neve így sajátságos konfúzióban keverednek össze a régi
századok folyamán. A nyugat-európai C. ott szerepel az újabbkori olasz
és németalföldi festők képein ( néven a 16-17. században
Virdung, Agricola és Praetorius is emlegetik); a 17. század végén
Hebenstreit (l. o.) Pantaleon német muzsikus tökéletesíti s
-jával mint hangversenyező virtuóz is fellép (1705. a
francia udvarban); ennek a hangszernek - Grimm leírása szerint -276
húrja volt, két verővel játszottak rajta s ug látszik, játékmódjában a
világ legnehezebb hangszerének tekintették (). A hangszer újabbkori alakjának fő jellegzetessége, hogy
nagyságban megnövekedett s hogy húrjait nyergekkel osztják meg (2/3 és
1/3 arányban); megszólaltatásának módja egyébként évszázadokon át
változatlannak látszik. - Magyarországon a C. elnevezés a 15. században
(Bécsi kódex) s a 16. század első felében (Érdy-kódex) tűnik fel;
utóbbi kézirat s nyomában több régi magyar bibliafordítás még
nyilvánvalóan a középkori cymbalum (vagyis ütőhangszer) értelmében
alkalmazza. A 16. század második felében azonban már kétségen kívül mai
értelemben vett cimbalmot (azaz húroshangszert) értenek alatta.
Bornemissza Péter az Ördögi kisirtetek (1578) Hallásról szóló
fejezetében lant, czimbalom, orgona, hegedő, trombita, dob, síp
szókat Bogáthi Fazekas Miklós egyik himnuszában zengedező cimbalom
szót emleget. Az 1564.-i Nádasdy-féle számadásokban egy Emericus
literatus Cymbalista Pereszlegiensis szerepel (Sopronban). Zrínyi
György, aki 1596. foglyul ejti a pécsi bég Pápa felől Pécsre igyekvő
két cigány hegedősét, egyikről azt írja Batthyány Boldizsárnak: . . .
czimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel az deákok a misét
éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival
kapdozza. Eszerint a C. már a 16. század végén a diákság elterjedt
instrumentuma és ének kíséretéül szolgál. A 17. században önálló
tánczenei funkcióiról is hallunk: Lantos, hegedűs, czimbalmos, hárfás,
vernek táncnótákat - írja Varsóczi István
Keresztelő Szent Jánosában (1635). Kőszeghy Pál Bercsényi
Házasságában (1695) zenekari együttes tagjaként szerepelteti: Az
cimbalom húrja itten verve penge s másutt: Cimbalom s virgina rézfonala
csengjen. Komjáthy János (?) erdélyi krónikás a székely cimbalmosok
népszerűségéről ad hírt. Gyöngyösi István a Mars és Bachus. . .
viaskodásában (1660 körül) többek között cimbalmossal is játszatja a
nótát Tehén hus fogással. A 18. században a C. - Gvadányi és mások
tanúsága szerint - már a cigány-együttesek rendes alkotórésze s azóta
speciális cigány-hangszer (Bartalus már 1525. II. Lajos előtt játszó
cigányokról feljegyzett cytharam tangere habuerunt kifejezést is
cimbalom-játékra vonatkoztatja). Jellemző, hogy Pray Györgynek a magyar
zenéről szóló 1779.-i levelében s ennek nyomán J. B. Laborde Essai sur
la musique ancienne et moderne c. munkája (1780) magyar fejezetében a
C. mint (idegen eredetű nevéből megállapíthatóan) nem tősgyökeres
magyar instrumentum szerepel (Pray kimondottan újabb hangszernek
tekinti). Mindezek az adatok természetesen a szabadon hordozható,
asztalra stb. fektethető, lábnélküli C.-ra vonatkoznak (v. ö. pl.
Gvadányi Mostan folyó ország gyűlésének satyrico critice való
leírásában 1791; Czimbalmos czimbalmát térdére rá tette stb.); ugyanígy
a 19. század első felének adatai s C.-ábrázolásai is. A modern, lábakon
álló pedálcimbalom, melynek hangja tompítással módosítható, Schunda V.
József hangszergyáros találmánya (1874); ugyancsak ő adta ki az első
C.-iskolát (Allaga Géza szerkesztésében). A mai - cigányzenekarokban
általánosan használatos - C. hangterjedelme négy oktáv (E-e3),
hangolása kromatikus, mint ensemble-hangszer a régi együttesek szabadon
koloráló akkord-instrumentumainak utódja. Operai zenekarban Erkel
Ferenc alkalmazta először (Bánk bán 1861, - a szólamot az első
előadásokon Erkel Sándor játszotta); újabban Paderewski (Manru 1901),
Kodály (Háry János 1926) és Bartók 1. rapszódia hegedűre és zenekarra
1928) alkalmazzák. ? V. ö. Schunda V. József: A cimbalom 1884 (új
kiad.: A cimbalomtört. 1907), Bartalus István: Újabb adalékok a magyar
zene történelméhez 1882, Frank Aladár: Adalékok a cimbalom történetéhez
(Zenelap 1905 febr. 25.), Haraszti Emil: J. B. Laborde és a magyar zene
(Két tanulmány 1924), Takáts Sándor: A török-magyar énekesek és
muzsikások (Rajzok a török világból I. 1915.), Ábrányi Kornél: Erkel
Ferenc élete és működése 1895, Siklós Albert: Hangszereléstan 1909, C.
Sachs: Handbuch der Musikinstrumentenkunde 1920, Isoz Kálmán: Laborde
forrása a magyar zenéről (Zenei szemle 1928), Szabolcsi B.: A 17.
század magyar főúri zenéje 1928. L. még Cigányzene.
Forrás: Zenei lexikon
Kapcsolódás