Ciszták

(lat.). Igy nevezik azon hengerded, rendesen kétfülü bronzvedreket, melyek bizonyos számu párhuzamosan körülfutó domboru bordával vannak diszítve. Nálunk rendesen sodronyos C.-nak nevezik őket, s az u. n. hallstatti kultura maradványai. Vékony bronzpléhből vannak készítve. Füleik rendesen félköralaku, sokszor csavart drótból készült fogantyuk, melyek a nyilásra nittolt hurkokba vannak akasztva. Ezen edények oly annyira jellegzetesek és annyira elütnek minden más bronzedénytől, hogy egy pillantás meggyőz arról, mikép ezek mind egy és ugyanazon civilizáció maradványai s ilyen formán földrajzi elterjedésük egyuttal azon népnek elterjedése és vándorlási utja felől is felvilágosítást nyujt, amely azokat készítette. Csak az a kérdés, hogy mely népnek tulajdonítandók. Bertrand a galatáknak, vagy galloknak tulajdonítja őket, kik aztán a Duna völgyén keresztül terjesztették volna el előbb Németországban, aztán Itáliában. Az ujabbi kutatások e vándorlásnak éppen megfordított utját mutatták ki. Már Gozzadini ugy találja, hogy ezen edények gyártásának középpontja Bologna környéke, tehát éppen Itália a kiinduló pont s onnan terjedt el aztán észak felé, még pedig mint Mortillet hiszi, azon kereskedők utján, kik az ezen korszakban különösen kedvelt borostyán felkeresése végett a balti és az északi tenger partjáig elkalandoztak. És csakugyan az eddig ismert C. közül, melyeknek száma mintegy százra tehető, negyvenöt darab, tehát csaknem fele a bolognai, négy pedig a vele szomszédos hercegségekből került napfényre. Magában Bolognában (Certosa, San-Paolo és egy közkertben) harminhatot leltek: egyet Monteveglióban, hármat Marzabottóban, hármat Ramonteban, egyet Toianó és egyet Bagnarolában. Ugyancsak felső Olaszországban, tehát szinte Bologna környékén, találtak egyet a pármai, egyet a modenai, egyet az estei s egyet a riminii hercegségben.

De kettő Dél-olaszországból is ismeretes, még pedig egy, bár ismeretlen lelőhelyről, a nápolyi muzeumban, egy pedig Nocerában. Dél-Olaszországnak pedig csakugyan nincs a galatákhoz semmi köze. Felső-Olaszországból kiindulva aztán kettős utat követ a borostyánkereskedés és vele a ciszták elterjedése is. Az egyik ut a Duna völgye, melyből a Visztula, Odera, Elbe és Weser völgyébe ágazik az ut s melyen keresztül eljut Caverzanoba, hol hármat, Tirolba, hol Moritzing mellett egyet, Salzburgba, hol Hallstatt mellett hatot, hazánkba, hol a tolnamegyei Kurdon tizenkettőt találtak, melyből 9 darabot Apponyi Sándor gr. a m. n. muzeumnak ajándékozott; továbbá Lengyelországba, hol Kalisch mellett egyet, Posenbe, hol Primendorf mellett egyet, Hannoverbe, hol ötöt és pedig egyet Nienburg, négyet Luttum mellett, s végre Holsteinba, hol egyet Meyenburg, egyet pedig a Lübeck melletti Pansdorfon találtak, mely utóbbi a legészakibb lelőhely. A másik ut a Rajna völgyén vezet keresztül s ezen át jutottak e ciszták egyrészt Svájcba, másrészt Franciaországba és Belgiumba.

Forrás: Pallas Nagylexikon