Régi magyar fegyver, mely - nevét tekintve - a törökfajta
elemektől került hozzánk. A csákány szó ugyanis a török-tatár csak azaz üt,
vág, metsz tőbül képzett igenév, mely a magyarnak teljesen megfelelő «csakan»
alakban megvan a kirgizeknél, akik hosszunyelü baltaát értenek alatta. A C. szó
(cekan, csokan, csjukan) el van terjede egész délkeleti és keleti Európában;
megvolt már az ó-szlovénban, megvan az orosz, lengyel, vend, szerb bolgár, oláh
és albán nyelvekben, ami arra mutat, hogy ama török elem hatásának nagyon
réginek kell lennie. S valóban, a régészeti leletek szerint a C. elterjedése a
kelet-európai népeknél a szarmaták feltünésével hozható kapcsolatba. Talán már
a bronzkori C.-ok is a magyarországi leletekbena jazigoktul és más
szarmata-törzsektől származnak; de ha ezt nem lehetne is igazolni, a kora
népvándorláskori leletekben, mint Keszthelyen, Nemesvölgyön Ordason stb.
előforduló C.-ok mindenesetre e népségnek tulajdoníthatók. Ez a típus hosszu,
keskeny pengéjü mely éle felé csak kevéssé szélesedeik ki s tompa, négyszögü
fokkal van ellátva; egészben véve megfelel annak a - egész napjainkig fenmaradt
fokos - tipusnak, melyet máskép baltának is hivnak és nagyban különbözik a régi
germánok hosszan lenyuló, éllel ellátott csatabárdjától. A régi magyar C.-bólé
tehát épp az a rész hiányzott, ami később megkülönböztető jegyévé vált: a
madárorrhoz hasonló hegyes vég. A középkori magyar C. tipikus alakját Szt.
László régi képein látjuk; ez már közeledik a bárdhoz v. szekercéhez, éle felé
kiszélesedik a penge s az él félkörívalakuvá válik. Ez a tipus megvan a
középázsiai törököknél is, akik ajbaltának vagyis holdbaltának, holdalaku
baltának nevezik. A XIV. század vége felé a C. foka tüske alakuvá kezd
átváltozni, mely később mindinkább megnőtt s annál fontosabb szerepe lett, minél
inkább elterjedt a lemezes páncél a régebbi pikkelyes vagy sodronygyűrüs vasing
helyett. A XVI. század kezdetén már nemcsak nálunk, de nyugaton is feltüntek
azok a madárorru C.-ok, melyeknél a vágásra alkalmas éles pengét a páncél
átlyukasztására solgáló hegyes vég váltja fel; ez a tipus az után meg is marad,
ugy hogy ma C. alatt csakis ilyen hegyes végü fegyvert értünk. (Arch. Ért.
1890. Évf. X. k. 406-408. I.)
C. a mai használatban 15-20 cm. hosszu s egy kevset
meggörbített hegyes ék, melynek vastagabb vége, mint egy kapalyukkal van
ellátva a nyél számára; a lágyab vagy laza kőzet ledolgozására szolgáló
szerszám; különösen a kőszénbányászatnál nélkülözhetetlen; evvel a szerrszámmal
kell a kőszéntelepbe bevágni a rést és vágatékot, hogy azután a kőszenet
nagyobb darabokban lehessen lefejteni. Van kettős C. is, melynek egyik vége
hegyes, a másik pedig a nyéllel kesesztbenálló éles ékalaku. Malmokban a
malomkövek élesítésére szintén csákányokat használnak, melyek a legkeményebb
acélból készítvék és rövid nyélre vannak erősítve.
Forrás: Pallas Nagylexikon