Családjog

a polgári magánjognak az a része, mely a családi állásból eredő jogviszonyokat szabályozza. Ehhez képest első tárgya a C.-nak a családi élet alapját képező viszony, a házasság. A házassági jog körébe tartoznak: a házasság megkötésére, a házasság jogi hatására, a házastársak közti jogviszonyok önkéntes rendezésére, a házassági egyezményekre, s végül a házassági kötelék felbontására vonatkozó jogelvek és jogtételek megállapítása. Minthogy pedig a házasság jogi hatása a házastársaknak ugy személyi, mint vagyoni viszonyát érinti, az erre vonatkozó jogszabályok ismét két csoportra oszlanak, melyeknek a házastársak vagyoni viszonyát szabályozó része a házassági vagyonjog fogalmával jelöltetik meg. - A C.-nak másik tárgya a rokonsági kötelék által létrehozott jogviszonyok rendezése. Ide tartozik: a szülők és a gyermekek közti viszony, még pedig ugy annak az esetnek szem előtt tartásával, amidőn a viszony alapját törvényes házasságból való leszármazás képezi, mint azoknak az eseteknek tekintetbe vételével, amelyekben a viszony házasságon kivüli nemzés, örökbefogadás, vagy törvényesítésen alapszik. - A C.-nak harmadik tárgya a gyámság és gondnokság alatt álló személyek jogviszonyainak szabályozása.

A hun-scitha népeknél a családi kapocs nem a germán-féle mundiumon alapult, hanem a nemzetségi szervezésnek volt kifolyása. A családhoz tágabb értelemben nemcsak a családfő és neje és gyermekei, hanem a cselédek is tartoztak. Ezeknek összességét «hod»-nak nevezték. A családnak alapja a házasság, mely ugy mint a germánoknál adás-vevés formájában jön létre ugyan, azonban egészen más jogi hatással, s egészen más és pedig sokkal nemesebb társadalmi felfogás alapján. A germánoknál a vőlegény (bruticomo) aráját attól vette meg, kinek hatalmában (mundiumában) volt, s a vételár (meta) az eladót illette. A vételár előleges alkudozásnak képezte tárgyát, s ha az egyezség létrejött, következett az eljegyzés, a jegygyűrűnek átadásával, amely az arát a vőlegényhez kötötte. (Ist der Finger beringet, ist die Jungfrau bedinget.) A hun-scitha népeknél is a nőt a vőlegény a vőfélyek közbenjárásával attól vette meg, akinek háztartásához a nő tartozott (innen az eladó leány elnevezés); a vételár azonban nem a családfőé, hanem az aráé volt, s szokásos volt továbbá a nászajándék, jegyajándék is. A házasság ünnepélyes szertartások mellett történt. A menyasszonyt, midőn a férj házához jött, a nászvendégek fáklyák mellett a kuthoz vezették, onnan a házba kisérték, itt megfüstölték, s kötényébe buzát vagy árpát tettek. A germánok a családi ünnepélynek (Hoch-Zeit) tekintett egybekelést szintén közös áldomással (Mal) ülték meg, ahonnan a házastársak Gemal-oknak neveztetnek. A Mal után a menyasszonyt rokonai férje házához vezették (Brautauf), kiknek jelenlétében azután a házaspár a menyegzői ágyra lépett s ezáltal a nő a férj hatalmába (mundiumába) esett. (Ist das Bett beschritten, ist das Recht erstritten.) A hun-scitha népeknél ellenben a nő férjének «házastársa» lett, s mint «feleség» a háztartás minden gondjában osztozkodott. Vagyonának tulajdona ezután is őt illette, s arra a férj csak átadás esetében nyert haszonélvezési jogot. Gyermekek nélküli halála után hozománya rokonaira szállt, de a nászajándékban a férj öröklött. A férjnek halála után pedig a háztartás élére az özvegy lépett.

Házassági akadályt a közeli vérrokonság képezett, de nem a születési rang is, itt is ellentétben a germán joggal, amely szerint az egyenszülöttség (Ebenbürtigkeit) hiánya házassági akadály volt, ugyhogy valóságos házasság csak egyenlő társadalmi osztályuak között volt lehetséges. Nemes férfi nem nemes leánnyal vagy megfordítva egybekelhettek ugyan, de ez valóságos házasság nem volt. A nő nem volt «eche Ehefrau», hanem csak «Kebsweib», «Friedel» (chepisa, frindila) s az ily házasságból született gyermekek atyjuk nemességében nem részesültek (Das Kind folgt der ärgeren Hand) s a családi jogaiból is ki voltak zárva. Ez a felfogás a kereszténység felvétele után is fennmaradt, s ezen alapszik a balkézre kötött házasság (matrimonium morganaticum), amelyből származott gyermekek atyjuk nemességében s családi jogaiban nem részesülnek. A szabad és nem szabad személyek közötti házasságnak a hunscitha népek között sem lehetett ugyan helye, s nem szabad személy szabad egyénnel csak ugy léphetett házasságra, ha előbb szabaddá lett, de a germán jognak szabályait - melyek szerint p. a szabad férfiu, ki másnak szolgálójával egybekelt, szabadságát elvesztette, s ennek szolgája lett (Trittst du mein Huhn, s wirst du mein Hahn); s a szabad leány, ki szolgához ment nőül, szintén szolgálóvá lett, s szabadságát csak ugy őrizhette meg, ha választott élettársát önkezüleg megölte - a hun-scitha népeknél nem találjuk.

A gyermekek szülői hatalom alatt állottak; a szüléket «édes» szóval jelölték meg. A fiu önjoguvá lett, ha osztály utján atyjától saját háztartás alapítására birtokot nyert, ami azonban a családi köteléknek jogi hatását, nevezetesen az örökösödésre nézve meg nem szüntette. Bizonyos esetekben azonban az apa jogosítva volt a fiut az ősiből őt illető ré sznek kiadása mellett a család köréből és annak jogaiból kizárni, kiközösíteni, ami a jogi közösségnek megszüntetését eredményezte. De a fiu is jogosítva volt a családi hatalmával visszaélő atyjától ősi osztályrészének kiadatását s a családi közösségnek megszüntetését követelni. A fiu atyja beleegyezésével megnősülhetett különben anélkül is, hogy háztartásából kilépett volna, mely esetben az atyának családi hatalma a fia nejére és gyermekeire is kiterjedt. A családi hatalom kiterjedt továbbá az u. n. familiárisokra is, vagyis azokra a szabadokra, kik önszántukból magokat a családapa hatalmának alávetették s viszont ennek pártfogásában és gondoskodásában részesültek, továbbá a gyámság alatt álló személyekre is. A közös háztartás a családbeliek között vagyoni jogközösséget eredményezett annyira, hogy a családtagok szerzeménye is közös volt, s az osztatlan állapotban levő szerzeményekben mindig közösségben levő birt öröködési joggal. Az osztály a jog- és vagyonközösséget csak a szerzeményekre szüntetii meg, a nemzetségi szállásoknak felosztásából eredt fekvő (ősi) birtokra nézve az ugyanazon nemzetséghez tartozók jogközösségben maradtak, s a tulajdonos halála után az örökösödés a legközelebbi rokonokat illette. Első sorban a lemenőket; ilyenek nem létében a felmenőket, illetve az ezek utáni legközelebbi oldalrokonokat és pedig az előbbieket fejenkint, emezeket, minthogy a képviseleti elv alapján (az illető elhunyt felmenő képviseletében) örököltek, törzsenkint. Az önálló szabadok a szerzeményi vagyonról szabadon rendelkezhettek. Rendelkezés hiányában a szülők után a gyermekek s ezeknek utódai; gyermekek után a szülők örököltek. Ingatlan vagyonban az örökösödés azonban csak a férfiakat illette, a leányokat csak akkor, ha a szülők után csupán leányok maradtak, ami a későbbi u. n. «naturalis prefectio»-nak (fiusítás) képezi alapját.

Forrás: Pallas Nagylexikon