Dalberg

Dalberg: régi és nagytekintélyü német nemzetség, mely Gajus Marcellus római vezértől Krisztusnak egyik állítólagos utódjától származik. A nemzetség egyik őse Heribert, wormsi kamarás és 990 óta kölni érsek, 1002. II. Henriket császárrá koronázta meg. (Heribert meghalt 1021 márc. 16; később a szentek közé avatták.) Midőn D. Antalban a D. család férfiága kihalt, ennek leánya Gerta, Gerhard lovag és wormsi kamaráshoz ment nőül, ki ekkor a D. család vagyonát és nevét is örökölte (1318), mely idő óta aztán a wormsi kamarások gazdagságban és tekintélyben hercegekkel is vetekedhettek. I. Miksa óta az a szokás divatozott, hogy a császárok koronázásánál a hirnök a templomban azt kérdezte: «Jelen van e valamelyik Dalberg?», és ha a család egy tagja jelen volt, a császár őt lovaggá ütötte. A bárói címet 1654. nyerte a nemzetség, melynek egyik ága (D. Heszloch), most is virágzik. A család számos tagja magas világi és egyházi állásokat töltött be. Ezek között nevezetesebbek:

1. Dalberg János, wormsi kamarás, később püspök, a klasszikus tudományok fellendülésének buzgó pártfogója és humanista, szül. 1445., megh. 1503., mint a pfalzi választófejedelem kancellárja a heidelbergi egyetemet a virágzás legnagyobb fokára emelte. Ő hivta meg Agricola Rudolfot az egyetemre tanárnak s létesítette az egyetemi könyvtárt; a polgári jognak uj tanszéket emelt stb. A Celtes humanista által alapított Societás Celticának elnöke volt s kora leghiresebb tudósaival (Reuchlin, Trithemius) érintkezésben állott. V. ö. Zapf. Über das Leben und die Verdienste Johann v. Dalbergs (Augsbg. 1796).

2. Dalberg Eckenbert Ferenc, szül. 1674., az idősebb mainzi vagy dalbergi család ágának alapítója volt, mely 1848. kihalt.

3. Dalberg Farkas oppenheimi kamara elnök, a művészet és természettudományok pártfogója, megh. 1737. a fiatalabb mannheimi v. D.-Hernsheimi család ágának alapítója, mely ág 1833. kihalt.

4. Dalberg Adolf, báró és fuldai prépost (1678-1734) a fuldai egyetem alapítója.

5. Dalberg Károly Tódor Antal Mária, wormsi kamarás, az utolsó mainzi választófejedelem és érsek-kancellár, később a rajnai szövetség hercegprimása s frankfurti nagyherceg, szül. Hernsheimben 1744 febr. 8., megh. Regensburgban 1817 febr. 10. Ferenc Henrik mainzi titkos tanácsosnak és wromsi helytartójának fia volt, ki őt papnak szánta. A fiatal D. azonban eleintén jogot tanult és 1762. a jogból tudori oklevelet nyert Heidelbergában. Azután hosszabb utra kelt s csak visszatérése után folytatott teologiai tanulmányokat. Összeköttetései révén rövid idő alatt kanonok lett, előbb Mainzban, később Würzburg és Wormsban, 1772. pedig valóságos titkos tanácsos és helytartó lett Erfurtban, melynek lendülete körül sok érdemeket szerzett, s amellett a kat. és a luteránus nép egyesítésén fáradozott. D. élénk levelezést folytatott Wielanddal, Herderrel, Goetheval és Schillerrel. Porosz befolyás révén 1787. a mainzi választófejedelemségi káptalan és a wormsi káptalan koadjutora lett, 1788. pedig a konstanzi püspökség koadjutorának és címzetes tarsus-i érseknek nevezték ki, mindazonaltal D. egyelőre még Erfurtban maradt. 1800 jan. 1. a koastanci apát s 1802 jul. 25. a mainzi érsek kancellárja lett. A lunevillei béke értelmében a mainzi választófejedelemséghez tartozó összes rajnabalparti birtokait a franciák kapták, a Rajna jobb partján a birtokokat pedig szekularizálták; e veszteségekért azután Aschaffenburggal, Regensburggal, Wetzlarral és az Eishsfelden kárpótolták (1804). Ekkor D. már Napoleon hizelgői sorában foglalt állást és uj fejedelemségének kikerekítése ügyében járt Párisban. I. Napoleonnak császárrá való koronáztatása idejében szintén Párisban tartózkodott, hol egyuttal VII. Pius pápával a németországi katolikus egyház ügyeinek rendezését megbeszélte. VII. Pius Ausztria meg Poroszország kivételével egész Németország metropolitájává nevezte ki. D. abban a reményben ringatta magát, hogy Napoleonhoz való szoros csatlakozása által Németországot feltámaszthatja majd halottaiból. A Rajnai szövetség megalakulása azonban végett vetett ebbeli reményének. Ekkor ő maga is kénytelen volt német kancellári méltóságáról leköszönni, érseki méltóságát és a regensburgi érsekséget azonban megtarthatta és azonfelül a rajnai szövetség hercegprimásává és a szövetségi tanács tagjává nevezték ki, egyuttal Frankfurt városát nyerte birtokul, valamint a Löwenstein Wertheim hercegi és grófi családnak a Majna jobb parti birtokait. 1807. Frankfurtba tette át székhelyét, 1810. lemondott Regensburgról Bajoroszág javára, amiért a frankfurti nagyhercegi címmel a fuldai meg hannaui fejedelemségnek egy részét kapta azon föltétel alatt, hogy utódjául Beauharnais Jenőt, az olasz alkirályt fogja elismerni. Ez idő óta D. Napoleon bámulói közé tartozott. 1813-ban a győztes német fejedelmek a nagyhercegi méltóságról való lemondásra kényszerítették, mire a regensburgi érseki székére vonult vissza, hol meg is halt. D. az iskolaügy emelése körül nagy érdemeket szerzett magának. Nagyszámu irataiban több rendbeli tudományággal foglalkozott, a XVIII. sz. felvilágosodását és szellemét hirdetvén munkáiban. Magyarul megjelent: Vizsgálódások a mindenség felett. Német nyelven irt 6. kiadás szerint kiadta Lánghy István (Pest 1828). A regensburgi templomban levő sirja fölött unokája karrarai márványból siremléket állított emlékének. V. ö. J. Müller, K. Th. v. D, der letzte Fürstbischof (Würzburg 1874); Beaulien Marconnay, Karl. v. D. und seine Zeit (Weimar 1779 2 köt.) Allg. Deutsche Biogr. IV.

6. Dalberg Farkas Heribert báró, wormsi kamarás, az előbbinek öccse, szül. 1749., megh. Mannheimban 1806 szept. 28. a mannheimi szinház intendánsa volt s 1803 óta pedig badeni államminiszter, mannheimi szinházat rendkivül fölvirágoztatta és nevét az által tette ismeretessé, hogy Schillernek első drámáit (A haramiák 1782) Mannheimben szinre hozta és a költőt mint dramaturgot alkalmazta, miközben azonban D. szükkeblüségének több jelét adá. Maga is kiadott több eredeti avagy átdolgozott drámát; Schiller, a Briefe an den Freiherrn v. D. (Karlsr. 1819) c. alatt kiadott leveleket ő hozzá intézte. V. ö. Koffka Ifflard und D. (Lipcse 1865).

7. Dalberg János Frigyes Hugó báró, az előbbinek öccse, szül. Koblenzben 1752 máj. 15., meghalt Aschaffenburgban, 1812. jul. 26. kanonok volt Trier-, Worms-, és utljára Speierben. Mint zongoraművész és sokoldalu iró, de különösen mint zeneiró tünt ki. Művei közül nevezendők: Vom Erkennen und Erfinden (Frankf. 1791); Untersuchungen über den Ursprung der Harmonie stb. (Erfurt 1801); Über die Musik von Indien (William Jones után angolból, u. o. 1801).

8. Dalberg Imre József, herceg, wormsi kamarás, diplomata, 6. D. fia, szül. Mainzben 1773 máj. 30., megh. 1833 ápril 27. saját várában Hernsheimban. 1803. a badeni államszolgálatba lépett s azután mint badeni követ Párisba ment, hol Talleyranddal lépett érintkezésbe; az 1809. háboru tartama alatt a badeni nagyhercegség külügyi politkáját vezette, de a békekötés után kilépett a badeni szolgálatból s a német állampolgárjogot felcserélte a francia polgárjoggal, mivel a Rajna balpartján fekvő ősi birtokai ez időben Franciaországhoz kerültek. I. Napoleon, kinek Mária Lujzával való házasságának D. volt egyik kezdeményezője, 1810. herceggé és államtanácsossá nevezte ki s egyszersmind 4 millió frank járulékot biztosított D.-nek. Midőn Talleyrand kegyvesztett lett, D. is visszavonult, de midőn az előbbi 1814. az ideiglenes kormány élére jutott, D.-t is fölvette a kormány tagjai közé, kivel azután a Bourbonok restaurációját elősegítette. Mint Franciaország felhatalmazott minisztere résztvett a bécsi kongresszusban, hol 1815. a Napoleon ellen kibocsátott nyilatkozatot is aláirta. Emiatt őt Napoleon a száz nap alatt számüzte és birtokait elkobozta. D. a második restauráció után elveszett birtokait visszanyerte, államminiszterré s Franciaország pairjévé lett s 1816. a torinói udvarhoz követté nevezték ki. Azután Párisban élt s később saját kastélyába vonult vissza.

Forrás: Pallas Nagylexikon