Dante Alighieri

(ejtsd: aligieri), olasz költő, a világirodalom egyik legnagyobb szelleme, szül. Firenzében, valószinüleg 1265 májusban, megh. Ravennában 1321 szept. 14. Szüleiről csak annyit tudunk, hogy atyja, Alighiero, jogtudós volt, anyját pedig Bellának hítták. Ifjukori tanulmányairől is igen kevés biztos adatunk van; az a régi hiedelem, hogy tanítója Brunetto Latini volt, már meg van cáfolva; több mint valószinü, hogy D. pusztán magántanulmányok utján szerezte irodalmi ismereteit és a verselésben való jártasságát. Korán barátságot kötött a korabeli Firenze néhány kiváló férfiával: Guido Cavalcantival, Cino da Pistojaval, Dino Frescobaldival, Lapo Giannival, kik mindannyian a lira terén jeleskedtek, Casella zenésszel és Giotto festővel. Ugy látszik, már tizennyolc éves korában beleszeretett Folco Portinari Beatrice nevü leányába, aki iránti szerelme még csak növekedett, midőn az nőül ment Simone de"Bardihoz. Beatrixnek 1290. bekövetkezett halála után D. szive egy más nő felé fordult, valószinüleg Gemma Donati felé, akit aztán feleségül is vett. Emellett karddal is szolgálta hazáját és 1289. részt vett az arezzoi ghibellinek ellen vivott campaldinoi ütközetben, valamint jelen volt ugyanazon év augusztusában Caprona ostrománál is. Midőn a demokrata irány folytonos erősbültével 1293. életbe léptették az «Ordinamenta della giustizia»-kat és mindenkinek, aki részt akart venni a város közügyeiben, be kellett iratkoznia a céhek egyikébe: D. a gyógyszerészek és festőkébe lépett, és nagy buzgalommal érvényesítette polgári jogait. 1299. szülővárosa követül küldte San-Gemignanoba, 1300-ban a priorok egyike lett. A fehérek és feketék közti versenygésben D. az előbbiek részére állott és igy történt, hogy midőn 1301 novemberében az utóbbiak jutottak a hatalom birtokába, ő is áldozata lett a győzők bosszujának. Azzal vádolták, hogy priorsága alatt megvesztegettette magát, zsarolt stb.; és midőn sem a rászabott 5000 forint birságot meg nem fizette, sem nem jelentkezett birái előtt: egy 1302 márc. 10. hozott itélettel örökös számüzésre itélték, még pedig azzal, hogy ha bárhol is a firenzeiek hatalmába kerülne, máglyára vetnék. A számüzött költő bebarangolta Olaszország különböző városait, még pedig eleintve fentartva az összeköttetést számüzött társaival; később ezekkel is meghasonolva és mint mondja, «csak a maga pártjához tartozva». 1304. a veronai Scaligereknél talált vendégszerető fogadtatást; ugyanazon időtájban járt Bolognában és Pádovában; innen a lunigiani Malaspinákhoz ment, ahol aztán egyidőre nyoma vész. Ezutáni vándorlásáról nincsenek biztos adataink. Állítólag 1309-ben Párisba utazott, teologiát tanulni; de már a következő évben ismét Olaszországban találjuk, ahol Milanoban VII. Henrik császárt üdvözölte. Lelkesedve az uj Cézárért, ekkor irta ama levelét az olasz városokhoz, melyben felszólítja őket, esküdjenek hűséget a császárnak; midőn pedig Firenze e helyett a legerélyesebb ellenállásra készült, szülővárosa polgárait egy indulatos episztolában lázadóknak bélyegezte. Henrik császárnak 1313 aug.-ban bekövetkezett halála D. minden reményét porba dönté. Még két évvel későbben meg volt az az elégtétele, hogy tanuja lehetett a montecatinii ütközetnek, melyben a luccaiak keményen megverték a firenzei ghibellineket, de ezek pártja csakhamar annyira talpra állt, hogy már most semmitől sem félve, kegyelmet ajánlott még a legellenségesebb érzületü számüzötteknek is. D. is hazatérhetett volna, de mert a kegyelem megalázó feltételekhez volt kötve, büszkén visszautasította. Az ezutáni éveket Ravennában tölté, körülvéve két fiától, Pétertől és Jakabtól és két leányától, Antonia és Beatrixtól és egész lélekkel munkálkodva legnagyobb alkotásának, a Divina Comediának befejezésén. Ravennából csak rövidebb időközökre távozott, meglátogatni itt-ott lakó barátait; leghosszabb volt Veronában tett látogatása, melynek ura, Cangrande della Scala elhalmozta tisztelete jeleivel. Hivták Bolognába is, ahol fejére akarták illeszteni a költői koronát, de D. nem ment; még egyre remélte, hogy e tisztességben szülővárosa fogja részesíteni. 1321. Velencébe küldték követül, de ez utjáról visszatérve, meghalt. Elhunytát egész Olaszország gyászolta, de ellenségei még akkor is üldözték és egy pápai követ széjjel akarta szóratni hamvait. Igy el kellett őket rejteni és csak 1865., félezredévvel halála után, helyezték őket nagy nemzeti ünneppel fényes nyugvóhelyre.D. külsejéről, jelleméről és életmódjáról ezeket irja Boccaccio: Középtermetü volt és érett korában kissé meggörbülve járt, járása pedig komoly, szelid jellegü volt; mindig igen tisztességesen ruházkodott, korához illően. Arca hosszukás, orra sas-orr volt, szeme inkább nagy mint kicsiny, állkapcsa nagy, felső ajka külebb állt, mint az alsó; arcszine barna, haja és szakálla sürü, fekete és göndör, arckifejezése melankólikus és gondolkozó. A köz- és magánéletben higgadt és rendszerető s mindenkor bárkinél udvariasabb és barátságosabb. Kérdezetlenül ritkán szólt, de akkor nyomtékkal, a tárgyhoz illően; ott ahol kellett, igen ékesszavu és bőbeszédü is tudott lenni és kitünően szónokolt, gyorsan föltalálva magát. Ifjukorában nagy gyönyörüsége telt énekben és zenében és kora minden kiváló énekesével és zenészével jó barátságban volt és sokat érintkezett. Igen szeretett egyedül lenni, távol az emberektől, hogy ne háborgassák elmélkedéseiben. Tanulmányaiban, ha nekik feküdt, rendkivül szorgalmas volt, ugy hogy semmiféle ujság el nem vonhatta tőlük. Boccaccio ama biografiája után, melyből e sorokat vesszük, számosan foglalkoztak a nagy költő élete rajzával; a XIV. század végén Villani Fülöp, a XV. sz.-ban Lionardo Bruni, Giannozzo Mannetti és Filelfo; a XVIII. sz.-ban Pelli, a XIX.-ben Balbo Caesar, Fraticelli, Wegele, Scartazzini és a legkimerítőbben és alaposabban Bartoli Adolf. Lirája. D. lirikus versei részint a «Canzoniere» c. gyüjteményben foglaltatnak, részint a Vita Nuova (Uj élet) c. autobiografikus művébe vannak beleszőve. Amabban vannak olyan költemények is, melyeket D. a Vita Nouva-ba is beleillesztett, azonkivül néhány bölcseleti allegorikus vers, ahol a szerelmi dal leple alatt morális értelem rejtőzik, végre néhány vegyestárgyu szerzemény is: szonettformában irt költői levelek és néhány burleszk tárgyu apróság. Emebben, a «Vita Nuova»-ban D. elmondja B. iránti szerelme történetét attól a perctől kezdve, melyben először látta (1274), egész addig, mikor a Divina Commedia terve fogamzott meg benne (1294, mások szerint 1300). A könyvecske három részre oszlik: magukra a versekre, ama körülmények elbeszélésére, melyek a verseket inspirálták és végül a versekhez fűzött magyarázatokra. - D. mint lirikus folytatta azt a reformmuknát, amelyet már előtte Guido Guinicelli, Guido Cavalcanti és Cino megkezdtek, és mely oda irányult, hogy a lira végkép szabaduljon a provencal utánzás nyüge alól. De utánzás még benne is nem csekély mértékben megvan. Már egész szerelmi viszonya Beatriceval, ugy, ahogy a viszony lirájában jelentkezik, kiválóan provencal jellegü és a troubadourok szerelmi kódexének harmincegy paragrafusával alig jut ellenkezésbe. Szerelmében megvan a troubadour-szerelem minden exaltációja és minden platonizmusa: legmagasabb végya az, hogy Beatrice fogadja köszöntését, később pedig már ez is soknak látszik neki! Tömérdek nála is a személyesítés; szonettjeiben beszélnek az arc szellemei, a sóhajok vigasztalódnak, a szemek kétségbeesnek stb. Provencal befolyásra vall a formának sok helyütt jelentkező mesterkéltsége is, valamint a szójáték iránti hajlandósága. A másik elem, mely hátrányosan befolyásolta D. liráját, a skolaszticizmus. Az «Uj Életben» is sokszor féket raknak a skolasztikus formulák a szerelem inspirálta dalokra; mistikus és kabalisztikus elméletek foglalkoztatják a költő lelkét: elmélkedik a 9-es szám sajátságos hatalmán; pithagorikus és neoplatónikus tanokkal bíbelődik, és ha irt egy költeményt, szőrszálhasogató módon kimutatja, hány részre kell osztani és hol kezdődnek az egyes részek. Aztán kiindulva abból a skolasztikus elvből, hogy «nomina sunt consequentia rerum», izetlen szófejtegetésekbe bocsátkozik: egy leány, akit a tavaszhoz (primavera) hasonlítanak Beatrice előtt megy, mivel már a nevében benn van, hogy elől kell mennie: prima verra! E modor persze visszahat stilusára is és sokszor nagyon ellapítja. Hanem azért van D. lirai költeményei közt sok olyan is, melyben a költő teljesen szét birta törni a konvencionalizmus bilincseit és a melyben az ész helyett tisztán a sziv beszél, mesterkéletlen egyszerüséggel. A Canzoniere legjobb kiadásai a Giuliani-féle, a Vita Nuova-é a D"Ancona-féle.Prózai művei. A Convivio (Lakoma) c. munka néhány canzonét és azok bő kommentárját tartalmazza. A versek mintegy ételül vannak fölszolgálva, melyekhez a kommentár adja a kenyeret. Eredetileg tizennégy értekezésből kellett volna állania, melyeket ugyanannyi kanzonék világítottak volna meg, de csak négy készült el. Bevezetésül néhány erkölcsbölcseleti tételt fejteget, aztán nagy hévvel igazolja, miért irta munkáját olaszul s nem latinul. Maguk a kommentárok mindenekelőtt részekre osztják az egyes canzonékat, aztán előbb szószerinti, utóbb allegórikus magyarázataikat adják. Legérdekesebbek a «Le dolci rime d"Amor» kezdetü canzonéhoz fűzött morális fejtegetések, az egyes életkorokról, a nemesség feladatáról, az erény gyakorlásából stb. Hasonlókép befejezetlen maradt a De vulgari Eloquentia cimü latin munka; a tervezett négy könyből csak kettő készült el. Tárgyalja a nyelvek eredetét, bőven foglalkozik a román nyelvekkel és az olasz nyelvjárásokkal, melyek mindegyikében talál kivetni valót. Aztán áttér az irodalmi nyelvre, melyhez szerinte minden egyes dialektusnak hozzá kell járulnia és végre kimerítően és szabatosan fejtegeti a kanzonék metrikáját. Ez az olasz nyelvről a legelső tudományos mű. - A De monarchia c. latin könyvben D. politikai tanait adja elő. Három könyvből áll: az elsőben azt bizonyítja, hogy a világuralom, illetőleg az egyetemes monárkia gyakorlása történelmi és természeti jog alapján a római népet illeti; a harmadikban pedig, hogy a császári tekintély semmiben sem lehet függő a pápai hatalomtól, mert az az istentől származik. Egyházi részről kivált ez utóbbi tételt, erősen megtámadták, sőt 1329. egy pápai követ el is égettette e könyvet, mint a kuriára nézve sérelmest. - D. Epistolái közül kevés maradt ránk; a legfontosabbak: a VII. Henrik Olaszországba érkeztekor az olasz néphez intézett fölhivás és a Cangrande della Scalahoz intézett levél, mely a Divina Commedia alapeszméjét fejtegeti. De ez utóbbinak hitelessége kétes, épugy, mint a neve alatt ránk maradt Hét zsoltár-é (Sette salmi penitenziali) és egy latin értekezés a vizről és a földről (Quaestio aurea et terrae). - D. prózáinak legjobb kiadása a Giuliani-féle.A Divina Commedia elbeszélő költemény, melyben D. elmondja utazását a tulvilág három országán, a poklon, a tisztítóhelyen és a paradicsomon keresztül. Ő maga «Commedia»-nak nevezte, a következő indokolással: «A komédia a költői elbeszélés egy neme, mely minden egyébtől különbözik; anyagát illetőleg abban különbözik a tragédiától, hogy emez eleinte csodálatos és nyugodt folyásu, végén szennyes, borzadalmas; a komédia ellenben valami visszással kezdődik és boldogan végződik. Hasonlókép különböznek az előadás módjában is: a tragédia magasztos, fenséges hangon szól, a komédia egyszerü, alázatos hangon». A középkor ez esztétikai elveiből kifolyólag tehát azért nevezte D. nagy munkáját komédiának, mert boldogan végződik és vulgaris - nem latin - nyelven van irva. Az isteni jelzőt az utókor tette hozzá. Az egész munka, tárgyához képest három részre oszlik: «Inferno»-, «Purgatorio»- és «Paradiso»-ra; mindegyik rész 33 részből áll, ami a bevezető énekkel együtt éppen százat tesz. Hasonló arányosság van az egyes részek terjedelmében: az egésznek 14233 sorából 4720 jut az elsőre, 4755 a másodikra és 4758 a harmadikra. D. ez óriási kompozicióban ama számos középkori legenda benyomása alatt állott, melyek mind a tulvilági hittel foglalkoztak. Csakhogy ő, midőn leirta a pokol borzalmait, a tisztuló lelkek vágyát és a paradicsomban élők üdvösségét: nemcsak fantasztikus képet akart rajzolni. Bele akarta fektetni összes világpolitikai ideáljait épugy mint az egyháziakat. A lelkek állapotja a halál után, ez a műnek csak egyik, külsőleges tárgya; D. emellett az emberi lelket akarja festeni, amely a büntől a megbánás utján az erény ösvényére tér, és festeni akarja nemcsak egyetlen emberi léleknek, hanem egész nemzetének erkölcsi megváltását. Az a politikai ideál, melyet a Monárkiáról szóló művében rajzolt, sokkal fenségesebb mezben itt is elénk tünik; és első sorban ez a nemzeti tartalom tette D. muknáját az olasz nép előtt becsessé. Ez okozta, hogy a «Divina Commedia» jóformán vezércsillaga lett a nemzeti egység felé törőknek. Másodsorban az tette a munkát az olasz nép drágakincsévé, hogy irodalmuk művelésének jóformán legelején már egy nyelvre és formára tökéletes alkotást kaptak benne: mintaképét a költői dikciónak, mintaképét a verselés összes szépségeinek. És semmi sem mutatja jobban a Divina Commedia értékét, mint az, hogy csodált remekműve lett az összes többi népeknek is, akik nemzeti iránya iránt közömbösek, azoknak is, akik nyelvét sem értik, hanem fordításból kénytelenek megismerni, vagy ha el is birják olvasni eredetiben, fogalmuk sem lehet a dantei stilus soha utol nem ért tömörségéről és bájáról. Csodált remekműve lett minden nemzetnek, dacára annak, hogy a legnehezebb költői olvasmány az egész világirodalomban. Nemcsak az egész egy nagy allegória, hanem lépten-nyomon tele van szimbólumokkal, melyek megértését csak bő kommentárok segíthetik elő és a melyek egy részére nézve még ma is vitáznak a tudósok, tele van célzásokkal a kor eseményeire, melyek egy része szintén homályos maradt; tele van, kivált harmadik részében, metafizikai és teologiai subtilitásokkal, melyeket nehéz megérteni és ha meg is értjük, csak kevés esztétikai gyönyörüséget szereznek. De ha közömbösen is hagyja a mai olvasót az az oktató célzat, mely átallengi az Isteni Szinijátékot, ha nem is birunk fölmelegedni ama tömérdek metafizikai és főkép teologiai tanért, melyek megtöltik: semmiféle korban és semmiféle olvasóra nem fogja elveszteni hatását az, ami e műben tisztán költői. A merésznél merészebb képek véghetetlen sora, a soha utól nem ért képzelő tehetséggel alkotott viziók megbüvölő ereje, az érzelem minden skáláján egyforma remekséggel végigfutó ragyogó leirások egymagukban is elégségesek arra, hogy a Commediát minden idők egyik legcsodásabb alkotásává tegyék. S ehhez járul aztán az is, hogy e mű az egyetlen, amely felöleli a középkor egész érzelem- és gondolatvilágát, tudományát, vallását, politikáját, egész történetét; hü tükre mindezeknek, v. mint Carducci mondja, a középkornak dómja és sirboltja. - A Divina Commedia a maga egészében csak a költő halála után lett ismeretessé; életében csak egyes énekeit ismerték. De mihelyt D. fiai a legelső teljes példányt közzétették, száz meg száz másolatban terjedt el az egész világon; a könyvnyomtatás feltalálása után pedig ez volt egyike a legelőször és legtöbbször sokszorosított könyveknek. Véghetetlen a kiadásai száma, tömérdek kommentárja, melyek azonban fájdalom, sokszor ott is rejtett célzatokat keresve, ahol nincsenek, a mű értelmét gyakran csak elhomályosították.

Forrás: Pallas Nagylexikon