Danton

(ejtsd: danton) György Jakab, a francia forradalom egyik kimagasló alakja, szül. Arcis sur Aube-ban 1759 okt. 28., kivégezték 1794 április 5. A forradalom kitörésekor ügyvéd volt Párisban, ahol csekély vagyonát elpazarolta. Azután megismerkedett Mirabeau-val, ki nyomban felismerte tehetségeit, valamint azt is, hogy D. forradalmárnak született. Óriási testalkatu volt, hangja roppant erejü, arca ugyan rut és himlőhelyes, de tekintete éles és merész, beszéde pedig fantasztikus és megragadó volt. Zabolátlan eréllyel és vaskövetkezetességgel merész terveket koholt. Nehány hét alatt a párisi felkelők bálványa lett és jul. 14. a tömeget a Bastille ostromára izgatta. Miután a Cordeliers-kerület elnökének választották, a miniszteriumot a jakobinus-párt határozata alapján a nemzetgyülés előtt bevádolta (1790 nov. 10.) és Desmoulins Kamill, Fabre d"Eglantine meg Marat társaságában megalapította a Cordeliers-klubot, mely politikai fanatizmus dolgában még a jakobinusokon is tultett. Az orleánsi herceggel is barátságot kötött és részt vett ennek őrült orgiáiban. Mirabeau halála óta mind merészebben lépett fel és az udvar ajánlatait visszautasította. 1791 jul. 17. a népet a Marsmezőre hivta meg gyülésre, ahol azt határozták, hogy a nemzetgyüléstől a király letételét fogják kérni. Lafayette és Bailly ugyan lecsöndesítették a mozgalmat és D.-nek az elfogatási parancs elől menekülni kellett; de nemsokráa a nép védelme alatt visszatért Párisba, és az alkotmányozó gyülés tilalma dacára is a főváros ügyésze lett. Nagy részt vett a Tuilleriák megrohanásában és a királyság megbuktatásában. Az 1792 aug. 10. után alakult jakobinus-kabinetben az igazságügyi tárcát kapta. Midőn e nyáron a porosz hadsereg a Champagne-ban győztesen előre nyomult és a royalista párt életjelt adott magáról: D. kimondá a baljóslatu szavakat: «Csak merészség és megint merészség!» és sorra bejárván Párisnak ártatlanokkal és gyanusokkal megtelt börtöneit, szept. havában több ezer áldozatot sommás uton lemészároltatott.Igaz ugyan, hogy D. nem személyes bosszuból, hanem elvből rendezte e vérengzést, hogy a royalista pártot rémületbe ejtse; egyeseknek, kik hozzáfordultak (Dupont, Barnave, Lameth, Bartelemy abbé), megkegyelmezett. Célját el is érte, mert a királypárti polgárság moccanni sem mert többé. Midőn a konvent megkezdé tanácskozásait, D. miniszteri állásáról leköszönt és Lacroi társaságában Belgiumba távozott, hogy a forradalmi eszméket ott is terjessze. Innen adta be szavazatát XVI-dik Lajos feltétlen kivégeztetésére. Belgiumban az állami meg egyházi javakat sorra elkobozta és részben legalább, a saját javára eladta; az ellenpártiakat tüzzel vassal pusztította, szóval itt is elvből rémített; egyes esetekben azonban itt is hallgatott a kérelmezőkre. 1793 márc.-ban visszatért Párisba és megsokalván a fanatikus csőcselék uralmát, a girondistákhoz közeledett, hogy azokkal vállvetve az ochlokráciának véget vessen. De a Gironde tagjai utálattal fordultak el a gyilkos- és rablótól, sőt D.-t felségsértés alaápján meg is akarták buktatni. D. tehát a hegypárthoz fordult vissza, melynek soraiban akarva, nem akarva, a girondisták megbuktatására közreműködött. Bukásuk után mindazonáltal kisérletet tett, hogy a konventet a halálra itélt girondisták megkegyelmezésére indítsa. De nemcsak, hogy ezzel nem ért célt, hanem még maga is gyanuba keveredett. Tekintélye ezóta fokról fokra alábbszállott. Azt ugyan még keresztülvitte, hogy a konvent a kenyér maximum-árát megszabta és a sansculottok-nak fizetést rendelt, de a jólétbizottságból ellenfelei ármányai következtében kimaradt. Erre D. otthagyta a fővárost és szülőföldjére tért vissza, hol megnősült. 1793 nov. azonban megint Párisba ment, hogy a Hébertisták hóbortjának véget vessen és a józan ész követelményeinek érvényt szerezzen. Tette ezt peddig azon hiszemben, hogy Robespierre barátságára és támogatására számíthat. Ebben azonban csalódott, mert Robespierre arra határozta el magát, hogy versenytársait láb alól elteszi, még pedig olyformán, hogy viszálykodásaikat azok megbuktatására felhasználja. Előbb D.-t segítette tehát a Hébertisták ellen, azután pedig az elszigetelt D. vesztére tört, kit (1794 márc. 31. éjjel) elfogatott. Három nappal később D. és néhány hivei: Desmoulins, Westermann, Lacroik, Phélipeauk a forradalmi törvényszék elé vitettek. A Saint-Just által ravaszul szerkesztett vádirat D.-t azzal vádolta, hogy az orléansi herceget a trónra karta juttatni és hogy Dumouriez árulásáról tudomása volt és több efféle. D. bátran viselkedett, a birákkal megvetését éreztette és a halálos itélet kihirdetése után igy kiáltott fel: «Néhány gyáva haramiának áldoznak fel bennünket, de nem sokáig fogják győzelmük gyümölcsét élvezni. Magam után vonszolom majd Robespierre-t. A gyáva! Csakis én birtam volna őt megmenteni.» Midőn a nyktilóhoz vitték, a tapsoló tömeget igy utasította rendre: Hallgass, háládatlan tömeg! A hóhérnak pedig ezt mondotta: Elég egy szijj is, a másikat tedd el Robespierre részére!

Forrás: Pallas Nagylexikon