Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Darvinizmus... ----

Magyar Magyar Német Német
Darvinizmus... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Darvinizmus

Darwin (l. o.) elmélete az állat- és növényfajok eredetéről, melynek értelmében az állat- és növényfajok nem állandók, ősidőktől fogva változatlanok, amint ezt Darwin föllépte előtt a tudományban általában vallották, hanem nemzedékről-nemzedékre változnak, még szemünk előtt is, főkép ott a hol a tenyésztést magunk intézhetjük. A fajok ilyetén változása, «változatok» (varietások) keletkezése tény; ezek a változatok pedig annyira eltérhetnek az eredeti fajtipustól, hogy kétségessé válik, vajjon a változatot ugyanahhoz a fajhoz sorozzuk-e még, vagy pedig uj fajnak kell-e mondanunk. Ezzel pedig kétségessé válik magának a fajnak a fogalma is, az a fölfogás, hogy a fajok kezdettől fogva különálló tipusokat jelentettek, és föltünik az az ellentétes fölfogás, hogy a fajok átalakulás utján egymásból származtak, a sok faj kevésből, a kevés talán egyetlen egy ősformából. Maga ez a fölfogás nem uj. Már a mult században több izben fölmerült, majd mint ötlet, melyet ésszerübb, a természet-magyarázat általános elveivel inkább megegyező volta ajánlott, mert hiszen észszerübb a természetes fejlődés elvét az organikus valókra és kiterjeszteni, majd pedig mint komolyabb filozófiai és részletesebben megokolt természettudományi felfogás. Igy már Wolf Gáspár Frigyes 1759-ben (Theoria generationis c. müvében) irta, hogy az elő valók végtelen sokasága kevés ősformából származott; a hires Lamarck János (l. o.) pedig Philosophie zoologique cimü müvében (2 kötet. Páris, 1809) határozottan állást foglalt Linné és Cuvier-vel szemben s azt tanította, hogy a felsőbb rendü állatok lassu átalakulás utján alsóbb rendüekből, ezek pedig egészen egyszerüekből ősnemzés utján keletkezettekből származnak s ezzel egybehangzólag az embert is majomféle emlős-állattól származtatta. Az átalakulást pedig Lamarck szerint a külső életföltételek különbségén kivül főleg a szervek használata és nem-használata eszközli. Hasonlóan gondolkodik Geoffroy St. Hilaire is, csakhogy ő a fajok átalakulásának okát a külvilágnak, főleg a légkörnek változásaiban keresi. Oken és Goethe is közel állnak ehhez a felfogáshoz, amely azonban Darwinig a szaktudomány körében nem igen talált követőkre. Darwiné az a nagy érdem, hogy ő a fejlődés, a leszármazás elméletének a legszélesebb tapasztalati alapot vetette, ötletből vagy filozófiai okoskodásból komoly természettudományi hipotézissé avatta, óriási adathalmazzal támogatta és részletesen kidolgozta. Ma Darwin elmélete az állat- s növényélet magyarázatának terén majdnem egyedül uralkodik, sőt ennek az elméletnek a szelleme az összes tudományokat, melyekhez férkőzhetett, áthatotta. Darwinnak számos munkatársa akadt az egész föld kerekségén s ha a Darvinizmus talán nem is végső szava a tudománynak, maradandó értéke minden kétségen fölül van helyezve. Az alaptény, melyből Darwin kiindul s melyet nem kellett fölfedezni, mert minden állat- s növénytenyésztő jól ismeri s fölhasználja, az állat- és növényfajok formáinak változékonysága s e változások átöröklése. A tenyésztők régóta észrevették, hogy alig van organuma az állatnak, mely a tenyésztésben ne variálhatna, továbbá, hogy a tenyésztőn áll alkalmas kiválogatás által ezeket az eltéréseket nagyobbítani s megrögzíteni. Juhoknál, kutyáknál, de főleg galamboknál, melyeknek tenyésztésével elmélete szempontjából maga Darwin nagy mértékben foglalkozott, oly különböző tipusokat hozhatni létre, hogy ha eredetüket nem ismernők, bizonyára különböző fajoknak, v. nemeknek mondanók őket. Mit nevezzünk tehát külön fajnak ? Bizots határvonalak itt nincsenek. A «változatok» kezdődő fajok: mihelyt a változatok nagyon eltérők, kész a külön faj. S a mit a tenyésztő a maga kis körében tapasztal s előidéz, ugyanazt mutatja nagyban a nagy természet. Külső s belső behatások előidéznek változásokat az állatfajokban, melyek az átöröklés folytán esetleg növekednek s állandóbbakká válnak. Ime néhány példa a változások okaira. A kanári madár, ha folyton borsót keverünk ételébe, narancsszint kap; bizonyos levélrákfajok, ha a viz sótartalma, melyben élnek, fogy vagy nő, különböző alakot öltenek; némely lepke, mely télen fejlődik a bábuból, más szinü és szárnyu, mint ugyanannak a fajnak nyári tenyészete; viszont a nyári tenyészet, ha p. jégveremben hagyjuk fejlődni, olyan mint a téli. Efféle befolyásokra már, mint fent említettük, Geoffroy de St. Hilaire figyelmeztetett; fontos szerepet visz Lamarck elve is, hogy a szervek használata nagy befolyással van a fajok átalakulására; amely szervvel élnek, az erősbödik; amelyet változott körülmények folytán használaton kivül helyeznek, elcsenevészedik. Az élő lények igy egy bizonyos fokig alkalmazkodni tudnak a megváltozott életviszonyokhoz. Mindezek a tények azonban egészen más jelentőséget nyertek Darwin elméletében. A tenyésztő fölhasználván a tenyésztésben a változékonyságot s átöröklést, uj fajtákat hozhat létre; párosítja az egyenlőképen eltérő egyedeket s igy tovább, mindig a leginkább s leghasonlóbban eltérőket, mig a nem kivánt formákat kiküszöböli. De ki vagy mi végzi a természetben ezt a kiválasztást s kiküszöbölést, mi pótolja egy szóval a tenyésztő tervszerü beavatkozását ? Ezt a kérdést vetette föl magának Darwin s erre talált uj s kielégítő feleletet. Malthusnak egy nemzetgazdasági művéből, melyben a szerző kifejti, hogy a népesség tulságos növekedése, szemben a megélhetés korlátolt számu forrásaival, minő harcot a létért idéz elő az emberi társadalomban, merítette Darwin a létért való harc elvét s alklamazta az állat- s növényvilágra. Itt ugyanis e harc föltételei még nagyobb mértékben találkoznak, mert a tenyészet oly óriási, hogy csak azok az egyének maradhatnak fenn, amelyek az élet föltételeihez jobban tudnak alkalmazkodni, tehát az illető körülményekhez képest legtökéletesebb fajok fognak keletkezni s megállani. Ez a természetes kiválasztás vagy tenyésztés (natural selection) elve, melyet Darwinnal egyidejüleg Wallace is alkalmazott az állatfajok különbségének, alkatuk célszerüségének magyarázatára. A példákat Darwin s mások óriási számmal hordozták össze. Régóta tudjuk, hogy sok állat környezetének szinét ölti, az északi sark közelében élő állatok fehérek, a sivatag állatjai sárgák mint a homok, a földön kuszók szürkék, vagy szürkésen tarkák, a fahernyók, a békák zöldek, sok tengeri állat átlátszó, mint az üveg. A létért való harc elve könnyü módon magyarázza ezt a tényt. Azok az állatok, melyek véletlenül ily alkalmatos szinüek voltak, inkább menekülhettek ellenségeiktől, vagy inkább akadtak zsákmányra, mint a másszinüek; ez utóbbiak tehát inkább pusztultak, az előbbiek nagyobb számmal maradhattak meg s ivadékaik közül ismét azok, melyek leginkább hasonlítottak hozzájuk. Az állatoknak ez az utánzása (mimicry) némelykor még a test rajzára is kiterjed; vannak pillangók, szöcskék, hernyók, melyek oly rajzuak, mint aminők ama fák levelei vagy kérge, melyen mozdulatlanul ülnek. Ismét más, különösen mérges vagy utálatos izü vagy szagu tengeri állatok, hernyók, pillangók, hüllők igen eleven szinüek, messze kilátszanak, s ezeket azután az üldöző állatok kerülik. Ezek is védő szinek, csakhogy az üldözőket is védik. De azután vannak mások, amelyek szinben és rajzban ezeket a mérges és került állatokat utánozzák s igy védik magukat, ami természetesen olykép értendő, hogy mihelyt valamely oknál fogva valamely egyén ily védő tulajdonsággal jő a világra, ez inkább számíthat arra, hogy fennmarad, s e tulajdonságát átörökli, mint a többi rokonok. Ami pedig a szinekre s egyéb külsőségekre vonatkozik, egészen egyetemes érvényü. Az állat alkata, egész szervezete, minden testi s lelki tulajdonsága, ösztöne és értelme is, a létért való harcban tökéletesedik, válik mind czélszerübbé, azaz az illető életkörülményeknek legjobban megfelelővé. A legkisebb eltérés valamely oknál fogva kedvező tényező lehet a létért való harcban s ennek folytán állandósítja magát; a szervezetnek pedig minden változása visszahat az egész szervezetre, mely lassan-lassan nemzedékeken át, egészen más fajjelleget ölthet. Ebből kettő következik. Először, hogy nem látni át, miért ne származhassék hosszu időn át valamely faj egy más fajból, azaz valamennyi mostani faj nehány vagy egy ősfajból; másodszor ez az egyetlen ut a szervezet célszerü alkatának, az ösztönök csodálatosnak tetsző mivoltának természetes magyarázatához. A nagy életverseny hozza létre azt a célszerüséget, melyet a szervezetben annyira bámulunk. E pontnál a D. egyetemes filozófiai jelentőséget nyer s mint a szerves világ mekanisztikus magyarázata és rendszere szembeszáll a teleologikus, a cél fogalmából induló rendszerrel. Bármily nehéznek tessék is a részletekre nézve, elvben a legbonyolultabb célszerüségnek darvinisztikus magyarázata nehézségekbe nem ütközhetik. A legegyszerübb szerves valók, melyek voltakép csak szerves anyag, külön organumokkal a különböző életfunkciók véghezvitelére nem rendelkeznek. A protoplazma ily egyszerü szerves való, melyben külön organumokat nem találunk. A magasabb fejlődés olykép áll be, hogy ennek az anyagnak egyes részei bizonyos oly tulajdonságokra tesznek szert, melyek folytán bizonyos életfunkciók véghezvitelére más részeknél alkalmasabbak. Képzeljük el, hogy a szervezet bizonyos része a világosság iránt fogékonyabb más részeknél és megvan a szem létrejöttének első csirája. Mentől magasabbra emelkedünk a szerves valók országában, annál megosztottabb az élet munkája a tet részei közt. S természetesen nem egyszerre lesz az uj külön szerv. A halak uszó hólyagából, mely a legtöbb halnál csak a mozgásra szolgál, de már némelyeknél mellesleg a levegő ki- és belehelésére is: lesz a felső állatok tüdeje, s igy alakulnak át s tökéletesednek a szervek a funkció változása folytán. A tökéletesebb szerv az egész fajt versenybiróbbá teszi, tehát a versenyt is növeli, ami ismét a végtelen variabilitás föltevése mellett, a szervezet ujabb tökéletesítésén működik közre. Ez azonban nem zárja ki, hogy hanyatlás is be ne álljon. Némely szigeten p. a szárnyas rovarok száma kisebb mint a szárnyatlanoké; a szárnyasokat, ha szárnyra kelnek, tengerbe viszi a szél, ahol, elvesznek, mig a szárnyatlanok, nem tudván repülni, meg vannak védve a repülés veszélyei ellen. Igy történt azután, hogy csak a szárnyatlanok maradtak életben s a szárnyasok fajtája lassan-lassan kiveszett. Igy látjuk, hogy ami bizonyos körülmények közt felsőbb fokot, haladást jelent, a körülmények változtával vesztére lehet a szervezetnek, tehát vagy kiküszöböltetik, vagy a faj vesztét okozza. Érdekesen megerősítik ezt az elméletet egyes szervek csonka maradványai (rudimenta), melyekre nagyon sok állatnál akadunk. Ide tartoznak a nőstény virágok elcsenevészedett himszálai, vak állatok szemgolyói, fiatal válok fogai, láb nélküli kigyók és gyikok lábmaradványai stb. Ezek a maradványok nemcsak nem célszerüek, hanem a szervezet kárának is lehetnek forrásai. Igen fontos része a Darwin-féle elméletnek a nemi kiválasztás (sexual selection). Amely fajoknál a himek a nőstényekért küzdeni kénytelenek, ott az erősebbek győznek s igy az erősebbek maradnak fenn s hagyják erejüket az utódokra. Ebből magyarázza Darwin némely faj himjeinek föltünő nagyságát, támadó és védő fegyvereit, eleven szineit, zenei képességét stb. Ide tartozik az oroszlán sörénye, a bika erős nyaka, a szarvas szarva, a vadkan agyara, a kakas sarkantyuja; a madarak, tücskök, békák hangjaikkal csalogatják a nőstényeket; a páva, paradicsommadár, fácán gyönyörü tollazatukkal hódítanak; némely emlős az illat fegyvereihez folyamodik. A nőstény, amelyért folyik a küzdelem, egyszerübb, gyengébb talán avégett, hogy a kotlásnál föl ne tünjék annyira ellenségei előtt. Hasonló elvből magyarázzák a virágok szépségét s illatát is, még pedig ugy, hogy a termékenyítő rovarok a szinükkel s illatukkal legföltünőbb virágokat keresik föl. Darwin elmélete a virágok s rovarok fontos kölcsönhatásának kiderítésével egyáltalán a legérdekesebb vizsgálatok sorát indította meg e téren is. A darvinizmust az állatok fejlődésének jelenségei is támogatják. Azon egy állat a maga fejlődésében (ontogenia) azokon a fejlődési fokokon megy keresztül, amelyeket a fajok is, alsóbbakból való fejlődésükben (phylogenia) átéltek. Az egyes állat egyéni fejlődése igy mintegy kicsinyben, kivonatban ismétli az ősfejlődést. Ez a biogenetikai alaptörvény, amint Haeckel formulázta. Tudvalevő, hogy sok nagyon különböző állat embriója külsőleg egyáltalán nem különbözik; magáé az emberé p. nem különbözik a felsőbb emlős állatokétól. Hasonlót tapasztalunk az egyes szerveknél, melyek első fejlődésükben különböző állatoknál egészen egyformák, noha később nagyon különböző rendeltetésüek s alkatuak. Ide tartoznak az atavizmus jelenségei is, amidőn a legtávolabbi ősök egyes tulajdonságai egyszerre föltünnek későbbi ivadékokban, mint midőn p. a ló vagy szamár hátán zebraszerü csikok mutatkoznak, emlékeztetve az egész lófaj csikos ősére stb. Ősrégi kövesedett organikus maradványokat találtak, melyek az állatok s növények igen egyszerü alakjait mutatják. Darwin elmélete szerint ezekből fejlődtek a szervezet tökéletesedésével a fejlettebb fajok. Ezek az ősformák képezik a szerves világ fájának törzsét; a rendek, nemek és fajok pedig az ágakat s az ágak ágait, ugyhogy az egész szerves világ egy törzsfa alakját ölti. A mai fajok utolsó eleven kiágazásai a fának, melynek sok ága kihalt, mig törzse és gyökerei az ősidők mélyében nyugosznak. Ennek a genealogikus rendszernek a részletes megállapítása természetesen igen sok nehézségbe ütközik és a találgatásnak, hozzávetésnek s föltevésnek tárva nyit kaput. Méginkább megnehezíti a föladatot, hogy épp az átmeneti alakok nagyobbára elvesztek, s megkövesedett állapotban sem igen találhatók. Mindazonáltal e téren is nevezetes fölfedezések történtek, p. a madarak s a többi gerinces állatok közt levő mélységes ürt szerencsésen áthidalja az ősmadár, az archaeopteryx s a fogas madarak fölfedezése. A paleontologikus kutatások általában azt mutatják, hogy a felsőbb fajokat mindig alsóbbak s egyszerübbek előzték meg. A növényvilágban virágtalan és magtalan formák előzik meg a többieket, az állatországban gerinctelenek a gerinceseket. A ló törzsfaja p. közel félszázad fajjal teljesen meg volt állapítható a palaeontologia utján s a formák lassu tökéletesedése ez esetben fényes bizonyítéka a darvini elméletnek.

Első művében Darwin, valószinüleg hogy ne növelje az elmélete ellen föltámadt előitéleteket, az ember származására nézve nem nyilatkozott. Később, miután e téren a német Haeckel (Generelle Morphologie 1866) már előbb levonta az elmélet végső következményeit, Darwin megirta művét az ember származásáról (The descent of mand and selection in relation to sex, London 1871), amelyben kifejti, hogy az ember az ugynevezett szükorru majmoktól származik. Megjegyzendő azonban, hogy sem Darwin sem Huxley, sem Haeckel, sem más kiváló darvinista nem állította soha, hogy az ember a gorillától vagy más ma életben lévő majomtól származik. Rokonságban van velük, azaz ő is s azok is ősibb fajból ered, mely kiveszett. Ellenben Huxley s mások épp e nézet támogatására igenis kimutatták, hogy a majom s az ember testalkata a legkisebb részletekig megegyezik egymással s ezzel a leszármazás elméletének e részben erős alapot vetettek meg. A darvini elmélet lassan-lassan a többi tudományok terén is hódított. Lyell érvényesítette a geologia terén, du Prel az asztronomiában is tudta alkalmazni. Az orvostan a betegség különböző csiráinak tanulmányozásában veszi hasznát. Még a kémia terén is e fölfogási módnak találkozott némi haszna. Legfontosabb azonban az a hatás, melyet Darwin elmélete a szellemi tudományokra tett. Se a lélektan, se az anthropologia és ethnologia nem vonhatja ki magát Darwin fölfogási módjának hatása alól. A nyelvek, szokások, erkölcsök, vallások, társadalmi s állami intézmények alakulása: lassu fejlődés eredménye, melynek törvényei Darwin fölfogása körébe esnek. Igen érdekes fejezetet dolgozott fel e körből maga Darwin «Az ember lelki indulatainak kifejezése» c. művében (1872), a mellyel a fiziognomika terén alapvető művet adott. Egyáltalán mondhatni, hogy alig van a konkrét valósággal foglalkozó tudomány, mely ne volna kénytelen a darvinizmussal szemben állást foglalni, illetőleg e tartalmas fölfogási módot a maga tárgyának mivoltához képest alkalmazni. Filozofiai tekintetben a darvinizmus betetőzése a mekanisztikus világnézletnek. Mindazok, kik e világnézletnek hódoltak, vagy lehetetlen föltevésekkel akarták a szerves élet tényét az egyetemes mekanizmussal megegyeztetni, - Descartes p. automatáknak nézte az állatokat - vagy mint legyőzhetetlen akadály előtt állottak meg e tény előtt. Darwin elmélete az első észszerü kisérlet a szerves élet célszerüségének mekanikus uton való magyarázatára.Darwin elmélete körül óriási irodalom keletkezett, melyben főleg a természetrajzi irók, majdnem kivétel nélkül Darwin nézetének alapján állanak s akik eltérnek tőle, csak az elmélet kiépítésében, részletelvekben térnek el tőle. A geologusok közül néhány jeles férfiu Darwin ellenfele. Huxley egyik oszlopos embere az uj elméletnek. Milne Edwards a leszármazás elméletét a legnagyobb hipotézisnek tartja, habár nem minden jelenséget tart a természetes kiválasztódás utján magyarázhatónak. Németországban legjelesebb képviselője, egyszersmind legmerészebb továbbfejlesztője a darvinizmusnak Haeckel. Vogt Károly is lelkes hive Darvinnak; Vogt a mikrokefal-emberekben, kiknek fölléptét az atavizmusból magyarázza, látja a kapcsolatot az ember és majom közt. Az ellenfelek közt figyelemreméltó az id. Agassiz. Fontos pontokban tér el Darwintól a kiváló német botanikus, Nägeli. Sokan, p. Bischoff is, megütköznek azon, hogy az alsóbb fajok megférnek a felsőbbekkel, holott Darwin szerint a felsőbb fajok az alsóbb fajokból azért keletkeztek, mert jobban megállották a létért való harcot. Ez ellen Darwin hivei arra hivatkoznak, hogy minden faj tökéletessége s megállhatósága azon fordul meg, hogy mikép felel meg szervezete azoknak az életföltételeknek, melyek közé jutott. Azt is fölhozták Darwin ellen, hogy kultivált növények ismét elfajulhatnak, azaz eredeti formájukat öltik, s a galambfajok is vad állapotban az eredeti faj formájához térnek vissza, valamint hogy bizonyos formák évezredeken át nem változtak. De mindezek az ellenvetések nem igen szólnak Darwin ellen, s az illető tények könnyü szerrel megegyeztethetők Darwin elméletével, melynél egyszerübb, észszerübb s a természet magyarázatának általános elveivel inkább megegyező még eddig nem találtatott. Ha a legegyszerübb szervezetek keletkezésének magyarázatára a generatio aequivocat vesszük föl, a mekanikus magyarázat egy teljesen bezárt kör gyanánt áll előttünk, melybe a szerves valókat tekintve sem hatolhat be semmiféle csodaszerü, misztikus, működésében érthetetlen s megfoghatatlan principium.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is