Gábor (ujhelyi), költő, szül. Miskolcon 1768 máj. 8., megh.
1796. okt. 20. Régi, de elszegényedett családból származott; apja István,
szabómesterséget folytatott, korán elhalt és D. szegény özvegy anyja gondjaira
maradt egészen. Az algimnáziumot Miskolcon a minoritáknál dicséretesen
elvégezvén, anyja 1782. őszén a humaniórák tanulására Egerbe vitte, hol
cistercita tanárainak tetszését jó erkölcsével és szép tehetségével annyira
megnyerte, hogy a rendházba fogadták ingyen ellátásra. Hogy a papi pályára
léphessen, a bölcsészeti tanfolyam hallgatására 1784 őszén Kassára ment, ahol a
tanulásban legkitünőbb társaival való versenyzése annyira megviselte gyönge
szervezetét, hogy a második évben mellbaja miatt egyelőre nem végezhette s
fölgyógyulása után meg kellett ismételnie. Kitünő bizonyítvánnyal jelentkezett
1787. egri papnövendékül s nemcsak fölvették, hanem egyházmegyéje részéről a
pesti központi szemináriumba is felküldték, ahova jó hire már előre eljutott s
örömmel fogadták. Ott három évet töltött, mialatt nemcsak a teologiában tett
kitünő előmenetelt, hanem a többi tanulmányokban is, különösen a nyelvek
tanulásában tanusított meglepő tehetséget. Latinul disztichonokat rögtönzött,
görögből a szentirás bármely helyét folyékonyan fordította, megtanult németül, és
fogadásból néhány hét alatt olaszul, mind e nyelveken verselt is, a franciából
fordíthatott, tudott tótul és héberül s értett egy keveset angolul.
Műveltségével és vonzó modorával központja volt társainak; az intézet hazafias
szellemü igazagatója, Wohlgemüth Fülöp pártolásával társaságot alakított köztük
a magyar nyelv és irodalom művelésére, más ajku társai számára pedig
előadásokat tartott a magyar nyelvből. Föllépett az irodalomban is, egy
Ovidiusból fordított heroidje (Penelope Ulysseshez) már 1787. megjelent a
Magyar Musában s méltó feltünést keltett; később a kassai Orpheusba küldött
néhány elégiai költeményt, melyek annyira megragadták Kazincy figyelmét, hogy
1790 májusában, midőn Pesten járt, látogatásával tisztelte meg és azonnal
szeretetébe fogadta a szeminárium igénytelen lakóját, kinek szeretetreméltó
egyéniségéről egész elragadtatással nyilatkozik. A pesti papnevelőt 1790.
feloszlatták, D. visszakerült Egerbe, itt azonban oly sok reménnyel biztató
pályáján nagy fordulat esett. Kissé világias és szabadelvü gondolkodásának
vigyázatlanul némely jeleit adta, s a gyakori feddés ujabb dacra ingerelte. A
hires vakbuzgó hitszónok és egyházi iró, a szervita Szaitz Leó Mária 1791 jul.
2. a szerviták templomában tartott német prédikációja miatt, eretnek tanítás
cimen feladta. A püspök a téves tanok visszavonását követelte tőle, mire
kilépett az egyházi rendből. Lőcsére vonult az ottani gimnáziumban tanárkodó
Bodnár Antal gyermekkori jó barátjához, kivel az egri és pesti szemináriumban
is együtt lakott, s a ki már előbb kilépett. D. is tanári állást keresett, s
folyamodott a gimnáziumoknál ekkor szervezett magyar nyelvi tanszékek
egyikéért, s különösen a lőcseiért, hogy barátjával együtt maradhasson. Mig az
elintézés folyt, végzetes viszonya keletkezett a Bodnár házi gazdájának szép,
de kacér leányával; Bodnár e viszonyt veszélyesnek vélvén D.-ra, rávette
barátját, hogy Lőcséről távozzék. 1792 elején azonban megérkezett D. tanári
kinevezése s épen Lőcsére; márc. 10. nagyhatásu beszéddel elfoglalta tanszékét,
s minthogy a nősülés időközben becsület kérdésévé vált, ez év aug. 12. oltárhoz
vezette kedvesét. A házasélet azonban nem boldogította, neje nem tudott lelkére
emelő hatást gyakorolni, s ő, mint a ki lelke kincseit eltékozolta, búnak és
rendetlen életnek adta magát. Hivatalát azonban kitünő buzgalommal és
lelkesedéssel töltötte be, s a társadalmi életben is szerepet játszott.
Tanítványai és tanártársai egyaránt szerették szelidségéért, tudományáért és
kiváló ékesszólásáért. Az irodalommal is foglalkozott, irt tanítványai számára
egy magyar nyelvtant, és szerkesztett egy magyar szótárt, melyet előljárósága a
kir. helytartótanácsnak is bemutatott. A költészethez sem lett hütlen, s eltünt
örömeit szép dalokban siratta el. Kazincy megnyerte őt irodalmi elveinek, s D.
egészen Kazincy követője volt az izlésben, az első jelentékeny költői tehetség
Kazincy szorosabb körében. Kazincy ezért is nagyon szerette, tehetségét
nagyrabecsülte s legbizalmasabb barátai közé sorozta; többször személyesen is
felkereste, igy 1793 novemberben, s ujra két hónap mulva; látogatásai megannyi
örömünnepek voltak a fiatalabb, lelkes barát és irodalmi szövetséges házában.
Kazincy birta rá, hogy a népies alexandrinnal hagyjon fel, s irjon a Ráday és
az ő módja szerint nyugateurópai modorban érzelmes dalokat, mértékkel kötve
össze a rimet. D. engedett a tanácsnak, uj darabjait mind nyugati stilben irta,
s a régieket is hasonló modorban alakította át. Csakugyan, liráján igen jól
hangzott a nyugati mérték, s a modern európai lirát Kazincy az ő műveiben látta
legjobban megközelítve. Azonban régi mellbetegsége felujult, a lelki gyötrődés
sulyosbította baját, testileg-lelkileg hanyatlott, s hogy a végveszélytől
megmeneküljön, negyedfélévi lőcsei tanárkodása után áthelyeztette magát
Ungvárra. Betegen érkezett oda 1795 dec. 21-én, egyideig még tanított, de
állapota mind rosszabbra fordult. A következő nyáron Kassára utazott nejével
együtt Viczay orvoshoz, ki tanuló korában kigyógyítá, de hiába, ősszel nagy
betegen tért vissza Ungvárra, s a sorvadás elragadta élte huszonnyolcadik
évében. Kazincy csak 1801., fogságából kiszabadulta után vette a szomoru hirt,
mely őt egészen lesujtotta. Mindjárt lépéseket tett, hogy D. emlékét munkáinak
kiadásával megörökítse. Szerencsére Virágnál megvolt D. verseinek eredeti
kézirata, melyet a költő maga adott volt át Virágnak kiadás végett. Ennek
alapján jelent meg 1813-ban (Berzsenyi verseivel egy évben) az első kiadás
Ujhelyi D. G. versei, életrajzzal Kazincytól és a költő arcképével. Második
kiadás Budán 1833. következett, Toldy Ferenc életrajzával; ennek lenyomata D.
költeményei az Olcsó Könyvtárban, Pest 1879. Legujabb és legteljesebb kiadását
Abafi Lajos bocsátotta közre a Nemzeti könyvtárban, 1880., használva a szöveg
megállapításánál a kéziratokat is.D. nem sokat irt, de határozott lirai
tehetségével, költői dikciójának ujságával, modern hangjával az éledő magyar
irodalomban méltán föltünt s korai halála sok szép reményt semmisített meg.
Bizonyos szellemi rokonságban van a hasonló korban elhunyt Ányossal; a belső emésztődés,
az eltünt örömök siratása, reménytelen sovárgás képezik az alaphangot
mindkettőnél, de Ányosnál több reflexióval, D.-nál hevesebb, liraibb módon és a
formát tekintve ujabb izléssel. Nyelvét sajátszerü választékosság és lirai hév
jellemzi, s kivált jelzői és képei ujszerüek voltak. Mély melankóliáját
meghatóan tolmácsolják Titkos bú, Az esztendő első napján c. költeményei, s a
még erősebb hangulatú Esdeklés. A klasszikai ódát is művelte, ebben a formában
is erősen egyéni szinezetü (Kesergés); egyik jeles uttörője az anakreoni
dalformának is költészetünkben. Lirájában kortársai az édességet, a bájt, a
szeretetreméltóságot s a finom előadást magasztalták, Kazincy meg épen
páratlannak hirdette, a mi később, e század tizes éveiben, a dunántuli költők,
Berzsenyi és Kisfaludy Sándor részéről nem maradt visszahatás nélkül.
Forrás: Pallas Nagylexikon