Deák

1. Antal (kehidai), magyar államférfiu, szül. 1788., megh. Kehidán 1842 jun. 20. Mint megyéjének tekintélyes, előkelő földbirtokosa, először Zalát szolgálta mint táblabiró, utóbb mint alispán. Az 1825-27., 30. és 32. országgyüléseken követ volt, de már 1833. visszalépett, amidőn is Zala öccsét, Ferencet küldte helyébe. Követtársainak iránta való szeretetét és tiszteletét mutatja azoknak 1833 nov. 29., majdnem minden megyei követ által irt bizodalmas kérése, hogy képviselői hivatalát tovább is folytassa, s barátjainak körükből, kik köztük-létét igen nagyra becsülik, ne távozzék. Azóta elvonultságában falusi gazdálkodásának élt, de nem szünt meg a megyei gyüléseken a haza és a szabadelvüség és nemzetiség érdekeit szolgálni. A közteherviselésről igy szólt: «ha kivántatik, kész jövedelmének felét ő maga, és kötelesnek tart mindenkit adózni a haza javára, de nem szabad ajánlás, nem adakozás, nem megyei végzés, hanem egyedül a törvény utján». Szónoki tehetsége, erős itélete és mindenekfölött hajthatatlan jelleme igen nagy tekintélyt biztosítottak részére az országgyülésen is, hol mindig az ellenzék soraiban küzdött, de hevesség és személyeskedés nélkül. Az 1830. országgyülés előtt a kormány őt kir. tanácsosi cimmel kinálta meg, ő azonban a kir. kegyet nagy köszönettel visszautasította, mi azon időben is rendkivüli ritkaságszámba ment. Az 1830. országgyülésből Kisfaludy Sándorhoz és 1832-33. Oszterhueberhez. sógorához intézett leveleiből az igaz, szókimondó, talpig becsületes, magyar táblabirára ismerünk. Legnagyobb érdeme azonban nemzetünk körül az a befolyás, melyet nevelésével s példájával öccsére, Ferencre gyakorolt. V. ö. Jelenkor, 1842. 51. sz.; Pesti Hirlap, 1842. 157. sz.; Kisfaludy Sándor összes művei, kiadta Angyal Dávid. A bizalmi irat a Nemzeti Muzeum levéltárában.2. D. (köpecsi) Farkas, magyar iró s történész, szül. Marosvásárhelytt 1832 márc. 4., hol atyja, D. Ferenc ögyvéd volt, megh. u. o. 1888 jun. 4. Tanulmányait szülővárosában s Kolozsvárott, a jogot Pesten végezte. Mint 7. osztálybeli tanuló a Gálffy-Török-féle összeesküvésben való részességgel gyanusíttatván, Szebenben a haditörvényszék által 12 évi várfogságra itéltetett, s miután 2 éven át Erdélyben, 3 éven át pedig Josefstadtban fogva volt, kegyelem utján szabadon bocsáttatott. Befejezvén jogtanulmányait, fogalmazóvá neveztetett ki az igazságügyminisztériumban, hol 1872 óta titkári állást foglalt el. D. ezután leginkább történetirással foglalkozott, és a hazai történelmet számos uj adattal gazdagította. 1875. az akadémia tagjává választatott, s ennek történelmi osztályában leggyakrabban szokott felolvasni. 1870-73-ig mint a drámabiráló-bizottság tagja, a nemzeti szinház igazgatásában is részt vett s ez idő alatt franciából, többnyire Sardou és Fuillet után, 14 szindarabot fordított (Frou-Frou, Szerafina, Agglegények stb.). D. beutazta Németország, Svájc s Franciaország nagy részét, Belgiumot s Hollandiát, mindenütt történelmi tanulmányokkal s kutatásokkal foglalkozván. Irt 96 beszélyt, melyeket 100-ra kiegészítve, egy dekameronban szándékozott kiadni. Önálló művei: A nemzetgazdaság története Magyarországon (Pest 1866); Fogságom története (u. o. 1868); Wesselényi Anna élete és korrajza (u. o. 1875); Magyar hölgyek levelei (1879); Gr. Tököly Imre levelei (1882); A bujdosók levéltára. Egy magyar főur a XVII. században. Gr. Csáky István életrajza, a M. T. Akadémiától jutalmazott pályamű. A történeti életrajzokban két műve jelent meg: Forgách Zsuzsanna és Béldi Pál. Műveit az adatok szorgalmas összegyüjtése és a részletek kiszinezése jellemzik. 3. D. Ferenc, a haza bölcse, egyike a magyar nemzet világtörténeti nagy alakjainak, szül. Söjtörön Zala vmegyében 1803 okt. 17., megh. Budapesten 1876 jan. 29. Tekintélyes s régi nemesi családból származott. Atyja halála után nálánál sokkal idősebb bátyja, Antal, a rendi ellenzék egyik legkiválóbb, különösen jelleme által imponáló tagja vezette nevelését. Tanulmányait a vidéki kisebb iskolákban, Nagy-Kanizsán s Pápán kezdte, a bölcsészeti és jogi tanfolyamot Győrött végezte, azután Pesten volt jogi gyakorlaton és itt tette le a királyi táblánál az ügyvédi vizsgát. A régi tradició szerint megyéje szolgálatába lépett, előbb mint tiszti ügyész, majd mint árvaszéki jegyző. Első fenmaradt műve egy védőirat, melyet mint tiszti ügyész nyujtott be egy hirhedt rablógyilkos védelmére. Már e mű is mutatja, minő hatással volt a XVIII. sz. liberális és emberszerető iránya az ifju jogtudósra. A megyében az irántavaló tisztelet nőttön-nőtt. Midőn bátyját követnek küldték az 1832. orsz.-gyülésre, ő bizatott meg helyette az alispáni teendőkkel, és midőn D. Antal 1833 elején gyönge egészsége miatt a követségtől visszalépett, a megye közlelkesedéssel öccsét küldte helyébe Pozsonyba. Bátyja követtársainak, kik távozása fölött sajnálkoztak, testvéri büszkeséggel előre mondta: «küldök helyembe olyan fiatal embert, kinek kis ujjában több tudománya és képessége vagyon, mint az én egész valómban». D. azonnal Pozsonyba érkezte után tevékeny részt vett az országgyülés tárgyalásaiban, és rövid idő alatt elismert vezére lőn a büszke megyei oligarkia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost stb. magában foglaló rendi ellenzéknek. Soha még uralkodásra született férfiu nem köszönte oly kevéssé hatalmát külső eszközöknek, mint ő. Születése, vagyoni viszonyai egyenrangu tagjává tették őt a köznemesség uralkodó részének. Sem tanulmányai, sem élete módja nem emelték őt magasra társai fölé. Nem volt benne semmi, mi felkelthette volna a magasabb sorsu iránt mindig annyira kész irigységet, az idegen műveltség iránti gunyt, a függő iránti megvetést. Önzetlensége, szilárd megmaradása az egyszer kitüzött uton, lefegyverezte a kétkedőket. Soha sem akart másként hatni, mint rábeszélés, meggyőzés által. Ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenek fölött átható ésszel, a dolog velejére, mélyére tekintővel. Megvetve minden alacsonyságot és kerülőt, csak az igazságra tört és arra, mikép teheti azt hazájára nézve gyümölcsözővé. Igazi nagysága nem az országos ülésben tört elő, bár ott is fiatal hévvel elragadni, szigoru logikával meggyőzni birt mint senki más, hanem kedélyes beszélgetés közt, midőn mint egyenlő szólt az egyenlőkkel, pipaszónál, anekdoták közt. Nemcsak abszolut önzetlensége és hazaszeretete biztosították részére pártját, tán még inkább a nagyravágyásnak és hiuságnak teljes hiánya. Nem volt még eset a történetben arra, hogy egy férfiu, aki nem volt sem vezér, sem diplomata, sem iró, ki soha más szenvedélyt nem hivott fel, mint a haza szeretetét, ki keleti indolenciával inkább kerülte, mint kereste a hatalmat: tisztán szellemének sulyával és erkölcsi felsősége által egy hosszu életen át vezére legyen egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek. Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével legtisztább képviselője maradt a régi nemesi világnak, mely benne megmutatta, minő fejlődésre, minő lelki emelkedésre képes. Megvalósult amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek.E fontos, hosszadalmas országgyülésen alig merült föl kérdés, melyet ne világosított volna fel szónoklatával, melyben példájával és akaraterejével ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthuzó vagy lankadozó ellenzéket a kormány törvénytelenségeivel és rosszakaratával s a főrendek huzavonájával szemben. Szólt a hitbizományokról, a vallásos kérdésről, a szólásszabadságról, Erdélyről, a lengyel kérdésről, a királynak ciméről (V. Ferdinánd). Legnagyobb odaadással és ékesszólással mégis a jobbágyság érdekeit védte az urbéri törvények tárgyalásakor. Az országgyülés eredményét követjelentésében kivált azért nem tartotta elégségesnek, mert a magyar nyelv és a jobbágyság sorsának javítása körében oly kevés valósult meg abból, mit az ellenzék nemes önmegtagadással követelt. «Vérző szivvel szólunk azon urbéri javaslatok sorsáról, melyek a népnek jövendő morális emelkedését valának eszközlendők. Ez volt legszebb, legnemesebb föladata a törvényhozásnak, s fájdalom, éppen ebben történt majdnem legkevesebb, mert éppen ebben találánk mind a kormánynál, mind a főrendeknél legtöbb ellenszegülésre». Sokkal gyümölcsözőbb volt az 1839-40-iki országgyülés, melyen D. államférfiui bölcsesége és mérséklete a legszebb diadalokat aratták. Az 1837-iki reakció a kormánynak a szólás- és sajtószabadsága ellen intézett támadásai, Wesselényi és Kossuth üldözése kötelességévé tették az ellenzéknek, hogy a kormány előterjesztéseit csak akkor tárgyalja és fogadja el, mikor a nemzet sérelmei orvoslása felől biztosítva van. Másrészt a kormánynak szüksége volt a hadi erő megszavazására, s kerülnie kellett mindent, mi tekintélyét Európa előtt gyöngíthette. D. volt az, ki e viszonyok közt létrehozta a megegyezést. A kormány szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, megigérte az alkotmányos szabadság épen tartását és lényegében hozzájárult a nemzeti követelések teljesítéséhez, a diéta pedig megszavazta az adót és a katonaságot. «Félre minden irigységgel hazám fiai, adjuk neki az elsőséget», irja Széchenyi D. felől 1840 ápr. 30. Az e diétán tartott beszédei között különösen az 1839 aug. 14. mondott magaslik ki. A nemzet viszonyát fejtegeti a főrendekhez és a koronához, egyaránt hatva az észre s az érzelemre. Mint a nemzeti jogok apologiája, mint azon igazság hirdetője, hogy a király és nemzet közti bizalom csak a jogok kölcsönös tiszteletén alapulhat, méltó előzője e beszéd az 1861.iki feliratnak.Az országgyülés után D. a büntető törvénykönyv szerkesztésének szentelte erejét. A javaslaton, melyből soha nem vált törvény, meglátszott lépten-nyomon szellemének hatása. Elvi ellensége volt a halálos büntetésnek. Majd a vegyes házasságok kérdésében ő mutatott irányt a kövéleménynek. Zala vármegye hires feliratát e tárgyban ő fogalmazta. De midőn az ellenzék a nemesség adózását, a közteherviselést irta zászlajára, a fanatizált papok által izgatott és pénzzel tartott köznemesség szótöbbséggel és erőszakoskodással megdöntötte a zalai közgyülésen az adózás elvét, s bár Deákot akkor is akarata ellenére közfelkiáltással megválasztották követnek, ő elvei ellenére, vérrel fertőzött mandátumot vállalni semmi áron nem volt hajlandó. Más megye követségét sem vállalta el, s Zala követ nélkül maradt, mert akárkit kináltak, vagy választottak meg, azonnal lemondott. Az 1843-44-iki országgyülésen nagyon is érezhető volt az ő távolléte. Az ellenzék, többsége dacára, a legfontosabb kérdést, az adózást, nem volt képes keresztül vinni. Az országgyülés után a védegylet felállítása, majd az adminisztrátori rendszer foglalkoztatta a kedélyeket. D. a védegyletet illetőleg nem értett egészen egyet az eszmével; de mivel a mozgalmat már megindították, nem akart elszakadni Kossuthtól, akivel egyáltalában akkor igen belső viszonyban volt, s 1845 febr. 9. Szent-Gróthon tartott beszédében felhivta a nemzetet a honi ipa támogatására. Ez iránytól Széchenyi támadása sem térítette el őt. Ez időben gyakran betegeskedett, de azért mégis ő vezette a megyét az adminisztrátori és a horvát sérelem tárgyalásában. Az országos ellenzéket egyesítő, az azt felbomlással fenyegető belső viszályt elsimító 1847-iki programnak is ő volt összeállítója. Az 1847-48. országgyülésre ismét nem vállalt követséget. A minisztérium alakításakor Batthyány azonnal felterjesztette őt igazságügyminiszternek, és D. most már elvállalta a követséget. Pozsonyba sietett, és a fenforgó nagyfontosságu törvények megvitatásában még részt vehetett. Mint miniszter nemcsak tárcája körében dolgozott, az egész magyar igazságügy korszerü átalakítását készítve elő, hanem az általános politikai kérdések eldöntésére is befolyt. A legsulyosabb viszonyok közt is ragaszkodott a törvényességhez, visszautasítva a bécsi miniszterium követeléseit, de másrészt Kossuthtal szemben mindig a mérséklet és loyalitás politikáját pártolta, egyetértve Batthyányval és Eötvössel. Midőn a nemzet viszonya a koronához egyre zavarosabbá lőn, több izben ő járt a királyi udvarnál a kiegyenlítés végett Bécsben, de célt nem érhetett. A horvát támadáskor, midőn a bécsi kormány rosszakarata nyilvánossá és a király akarata kétessé lőn, Batthyányval együtt lemondott, de nem szünt meg az országgyülés tagja lenni. Ő formulázta a képviselőház határozatát az osztrák minisztérium állami iratára, melyben ez az 1848-iki törvények megváltoztatását követelte. Kijelentette, hogy a ház «a birodalom és Magyarország között létezhető érdektalálkozások kiegyenlítése fölött mindaddig sikeresen nem tanácskozhatik, mig a hazában levő ellenség ő felsége által el nem távolíttatván, a tanácskozási teljes szabadság helyre nem állíttatik», s addig is meghagyja a minisztériumnak, egy hajszálnyit se térjen el a szentesített törvényektől. Midőn Windisch-Grätz 1848 végén Budapesthez közeledett, az országgyülés hozzá békéltető küldöttséget küldött, melynek D. is tagja volt. D. elfogadta e veszélyes megbizatást, bár sikert nem remélt. A küldöttség visszautasítása után D. visszament Pestre, onnét pedig Kehidára, birtokára. Többször is elindult Debrecen felé, de az osztrák katonaság mindig megakadályozta tervének végrehajtását. A szabadságharc után ő is hadi biróság elé idéztetett, de elbocsáttatott. Az elnyomatás éveit teljes nyugalomban töltötte. Visszautasította Schmerling felszólítását, hogy az igazságügyi reformok tárgyalásában vegyen részt, de épp oly kevéssé vett részt az akkori időben oly elterjedt titkos forradalmi mozgalmakban.1854 óta az év legnagyobb részét Pesten töltötte és kis lakása az «Angol királynő» szállodában gyülőhelye lett a hazafiaknak, kik e szomoru időben D. bölcseségétől vártak irányt. Felhasznált minden alkalmat a nemzet erkölcsi erejének és reményének táplálására. Ő szólította fel a nemzetet közadakozásra, midőn Vörösmarty meghalt; és a nagy költő árváit maga a nemzet vette gondoskodása alá. Ő szerkesztette az akadémia igazagtó-tanácsának folyamodását az uralkodóhoz, melyben a magyar nyelv és tudományosság ez azilumának fenmaradását védi a kormány beavatkozása ellen 1858. Bizott abban, hogy mint a történelem folyamában többször megesett, az ausztriai kormány gyöngesége és hibái csakhamar vissza fogják szerezni Magyarországnak rendelkezési jogát. Veszélyesnek tartott minden fegyveres ellenállást, mert nem tartotta ahhoz elég erősnek nemzetét, de jogáról nem mondott le soha, és mint a jogfolytonosság tántoríthatatlan hive, a jövő alakulását csak az 1848-iki törvényes alap elismerése után tartotta lehetőnek. Elvei egyaránt eltértek Kossuth hiveiétől, kik csak ujabb, a külföld által támogatott, és igy szerencsésebb háborutól várták az üdvöt, és Széchenyiétől, ki a lemondásnak lett apostola, és ki szerint D. az egerszegi megyeház ablakából nézi még mindig a világot. Az 1859-iki háboru meggyőzte az uralkodót Magyarország kibékítésének szükségéről. Egy éven át tartottak az alkudozások, melyek alatt azonban a bécsi kormány kizárólag a magyar konzervativek, nem pedig D. tanácsa után indult. Az 1860-iki októberi diploma körülbelül az 1847-iki vagy a Mária Terézia kora beli állapotot állította helyre. Ez nem felelt meg a jogfolytonosságnak s D. nem is fogadta el a neki felajánlott országbirói méltóságot, de mivel a császári elhatározás mégis tért nyitott a nemzetnek alkotmányos tevékenységre, D. őrizkedett attól, hogy előzetes nyilatkozás által elejét vegye a nemzet szabad állásfoglalásának. Az esztergomi értekezlettől távol maradt, de 1860. végén az uralkodó kivánságára Bécsbe ment, hogy elmondja, mi hazánkban némely egyes tárgyakra nézve a vélemény. Az országbirói értekezleten részt vett s itt amellett küzdött, hogy az önkényszabta rendeletek helyett a régi törvények állíttassanak ugyan vissza, de ezen eszmének megvalósításánál az legyen a főszabály, hogy a magánjogviszonyok meg ne zavartassanak.Ezalatt az egész országban magas hullámokat vetett a politikai élet. Kitünt, hogy a konzervativ pártnak nincs talaja e nemzetben. A «Pesti Napló», Kemény Zsigmond lapja, mindjárt a diploma kibocsátása után a 48-iki törvények visszaállítását tüzte ki jelszóul, a megyék egynémelyikében pedig forradalmi beszédek hallatszottak, s az ország kövéleménye majdnem kizárólag az emigráció befolyása alá jutott. A választásoknál is az a párt jutott többségre, mely még csak feliratot sem akart az uralkodóhoz a jogok visszaállítása végett intézni, hanem egyszerüen csak határozatban akart nyilatkozni, mely e jogokat az egész világ előtt proklamálja. Az 1861 febr. 20. pátens, mely az összbirodalom eszméjének volt kifolyása és Schmerlingnek, kinek centralisztikus és németesítő elvei ismeretesek voltak, kormányra jutása, még jobban igazolták a gyanut és elkeseredést. D. most már Pest belvárosának követe, egész tekintélyével a felirat mellett nyilatkozott. Felirati beszéde és javaslata 1861 máj. 13. egyik leghatalmasabb alkotása. Oly nagy volt személyiségének és ékesszólásának sulya, melyet a viszonyok fejlődése is növelt, hogy a feliratellenes többség önként kisebbséggé változott, nehogy megszakítsa a további érintkezést az uralkodóval, és annak következéseiért az országra hárítsa a felelősséget. De bárminő mérsékeltnek, sőt engedékenynek tartották D.-ot az országban, Schmerling a feliratot elfogadhatatlannak találta és az ország jogaira sérelmes kir. leiratot vitt keresztül jul. 21. Erre aug. 8-án uj felirattal válaszolt D., melyet most már az országgyülés egyhangulag fogadott el. A szónok a hatalmi igény ellen a nemzet jogát védi, fölemelkedik a hazafias elszántság pathoszához, hol a nemzet joga és igazsága egybefolyik az emberiség jogával, az erkölcsi igazsággal. Tisza Kálmán, a határozati párt vezére, kijelentette, hogy a föliratban «erős meggyőződését, legszentebb elveit, egészen lelkének titkos sejtelméig találja kifejezve». Maga Kossuth, ki pedig politikájának kudarcát látta abban, ha a nemzet törvényes ellenállásra szorítkozik, e szavakkal méltatta D. érdemeit: «D. mint a törvényesség embere a nemzet jogait törvényes téren férfiasan megvédette. Ha ezután törésre kerül a dolog, Isten, világ s a történelem előtt csakis az osztrák házra hárulhatand a felelősség». De nemcsak a nemzet ünnepelte nagy fiát; az egyszerü képviselő, mint a nemzet élő lelkiismerete, mint a jog képviselője ugy az elnyomással mint a forradalommal szemben helyet foglalt Európa nagy férfiai között. A művelt európai közvélemény ezóta azonosította D.-ot Magyarországgal. És a nemzet iránti rokonszenv annál nagyobb lett, mert a második feliratot nyomban követte aug. 22-én az országgyülés feloszlatása, ezt pedig ujabb provizórium s az alkotmányos jogok felfüggesztése.Mint D. előre látta, Schmerlin provizóriuma, a miniszterium minden szabadelvü frázisa dacára nemsokára lejárta magát. A konzervativok nagy része, köztük Apponyi Gy. is közeledett D.-hoz. Az uralkodó mind jobban meggyőződött a kiegyenlítés szükségességéről és kész volt megtenni az első lépést, ha azt lent viszont a második és harmadik követné. D., miután Schmerling iskolájának közjogi tévedéseit egy önálló műben tudatosan megcáfolta, hires husvéti cikkével uj irányt adott a politikai helyzetnek 1865 ápr. 16. Azt a tételt fejtegeti, hogy midőn az uralkodó tanácsosai elnyomni igyekeztek Magyarországot, mindig maga az uralkodó állította ismét helyre az alkotmányt. A nemzetben tehát annyi megpróbáltatás dacára sem szünt meg a bizalom a Felség igazságossága iránt. A felajánlásra a Schmerling-kormány elbocsátása, a februáriusi alkotmány felfüggesztése és a magyar koronázó országgyülés egybehivása volt a méltó válasz. Ennek az országgyülésnek D. volt a hasonlíthatatlan tekintélyü vezére. Vezetése alatt egy ideig összeolvadtak a régi felirati és határozati pártok (lásd Deákpárt). Most is ő készítette a válaszfeliratot a trónbeszédre, a mikor arra nem érkezett kielégítő kir. leirat, a másodikat is. A lényeges fordulat abban állott, hogy az uralkodó elismerte kiinduló pontnak a pragmatika szankciót és D. még a leirat előtt hozzájárult egy országgyülési bizottság kiküldéséhez a közös viszonyok tárgyalására. Most már az uralkodó komoly, alkotmányos szándékában nem lehetett kételkedni s D. megkezdte az alkut mielőtt még a magyar alkotmány teljesen el volt ismerve és helyreállítva. A 67-es bizottságban is ő adott a többségnek irányt. A kiindulás a pragmatica sanctio volt. Ebből vezette le a külügy és hadügy közösségét, mig minden egyébben fentartja Magyarország teljes függetlenségét. A 15-ös albizottság befejezte munkálatait, midőn az 1866. nyarán kitört nagy osztrák-porosz-olasz háboru ismét kétessé tőn mindent. Ismét felütötte fejét a forradalom lehetősége. A königgrätzi csata kimutatta a Magyarországot elnyomni akaró Ausztria gyöngeségét és elkerülhetetlenné tette a monarkiára nézve hazánk kibékítését. E kedvező helyzetet sokan nagyobb engedmények elérésére kivánták volna felhasználni, de D. most is hű maradt magához és a törvényesség elvéhez. Julius 18-án az uralkodóhoz hivatott Bécsbe, kinek előadta a magyar minisztérium megalakításának szükségét. Maga nem akart részt venni a kormányban, miniszterelnökül gr. Andrássy Dyulát ajánlotta. A háboru után a császár nov. 17-ére ujra összehivta az országgyülést, s minden nehézség elhárítása után, miben az uralkodó mellett D.-ot illette a legfőbb érdem, 1867 febr. 17. ki is nevezte a felelős magyar kormányt. Még igen erős parlamentáris küzdelemre volt azonban szükség, melyben D. az uj kiegyezési törvényeket (1867: XII. t. c.) megvédte, ugy a Kossuth után induló szélsőbal, mint a Tisza és Ghyczy által vezetett, az ő pártjától már teljesen elvált balközép ellenében védelmezte. Ő, az egyszerü polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete által azt a hatalmat gyakorolta, melyet a nádorra ruháztak régi törvényeink: közbenjáró volt király s nemzet közt. Az országgyülésnek kivánsága az lett volna, hogy D. mint a régi nádorok tették, segédkezzék a koronázás ünnepélyes aktusánál, de D. ezt is visszautasította, mint minden más jutalmat és kitüntetést. Neki «egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott». Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában találta. E tudat szolgáltatott neki kárpótlást erősen megrendült népszerüségéért. Mert nem szenved kétségét, hogy a magyarság igen jelentékeny része mint a nemzet jogairól való lemondást tekintette a kiegyezést és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanu sem fért, őt jogfeladással vádolta. Ily irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867 máj. 22-iki levele, ily irányban izgatott a balközép is, különösen az 1869-iki választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen felriadt ár akkor leginkább D. tekintélyének szikláján tört meg.A kiegyezés megalkotása D. államférfiui pályájának tetőpontja. Az «öreg ur» nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat gyakorolt. A közjogi nagy kérdések elintézése után az állam szabadelvü berendezése feküdt leginkább szivén. Egyike volt azon ritka szerencsés politikusoknak, kik még öregségükben sem mondanak le ifjukori ideáljaikról, kiknek egész élete a haladás szolgálatában áll. Az ellenzéknek a közjogi alap ellen szünet nélkül intézett erős támadásai, amelyek miatt az Andrássy-minisztérium nem szentelhette egész figyelmét és erejét az ország pénzügyi helyzete javításának, a pártjában mutatkozó bomlás, az anyagi és személyes érdekek előtérbe lépése, a kormányok gyors változása nagyon elkedvetlenítették. Betegsége és a kor is mindinkább erőt vettek rajta. De szellemének magas röpte ugyanaz maradt. A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét fölmerülő egyházpolitikai kérdésben 1873 junius 28-iki beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét. A lelkiismereti szabadságnak és a jognak ép oly mély tisztelete, a nemzet egyesítése iránt ép oly hő vágy szól e beszédből, mint azokból, miket 40 évvel ezelőtt tartott a pozsonyi diétán. A szabad egyházat a szabad államban tüzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg, hanem a hazai viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető ut egyes stádiumait. Azóta szivbaja mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni. Megérte még a fuziót, a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de egyuttal pártjának megszünését. Hosszu, kinos szenvedések után meghalt 1876 jan. 28. és 29. közti éjjelen. Temetése királyi pompával ment végbe febr. 3-án, az egész nemzet gyászolta nagy fiát. Tetemei fölé mauzoleumot állított a nemzeti kegyelet, a Duna partján pedig 1887-ben szobrot emeltek emlékének. D. történeti nagysága, személyes kiváló tulajdonaitól eltekintve abban áll, hogy az örökös közjogi viszályokat elhárítva a nemzet utjából, az uralkodóház és az örökös tartományokhoz való viszony teljes, törvényes tisztázása által nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg ujra, hanem lehetővé tette az ország kifejlését, anyagi és szellemi művelését. Bár minden izében magyar, rendkivüli érzékkel birt a műveltség, a tudomány iránt; tudta, hogy nemzete csak ezek segítségével boldogulhat. Bölcseségének s jellemszilárdságának egyéni mázát végtelen egyszerüsége és páratlan szivjósága adják meg. Mint politikai alkotó elme korunk legnagyobbjai mellett foglal helyet; hazafiságánál és spártai jelleménél fogva méltán hasonlítható Hunyady Jánoshoz.D. Ferenc beszédeit a nagy szónokhoz méltóan kiadta Kónyi Manó 3 kötetben. Sajnos, ez igen értékes gyüjtemény még csak 1866-ig terjed. Különálló műve 1865. jelent meg: «Adalékok a magyar közjoghoz. Észrevételek Lustkandl Vencel munkájára» cim alatt. Jellemrajzát megirták Csengeri Antal és Pulszky Ferenc. Külföldön a hires Laveleye Emil, ford. Szász Károly, valamint Forster Arnold Florenc, ford. Pulszky Ágost. «Deák Ferenc emlékezete» cim alatt Ráth Mór kiadta D. leveleit és a beszédből kiszedett «Gondolatok»-at. Rendkivül becses levelezése Antal bátyjával még kiadatlan.

Forrás: Pallas Nagylexikon