Decentralizáció

(lat.), ellentéte a centralizációnak (l. o.). A kormányzati politikában a központosítási rendszerrel szemben a helyhatósági s önkormányzati elvet jelenti. Amaz jelesül oly közigazgatási rendszer, a melyben az államnak központi kormányhatósága (jelesül a miniszterium) még a kerületek (megyék) s községi ügyek igazgatására is kiterjed, a közigazgatás kizárólag az államhivatalokban pontosul össze, s az országnak egész közigazgatását a központi kormánytól függő hatóságok viszik. Jelszava: «Tout pour le peuple, et non par le peuple» mindent a népért, de nem a nép által. A D. rendszere ellenben, az u. n. Selfgoverment, önkormányzat, a központi önkormányzat, a központi kormány tevékenységét és hatáskörét lehető csekély terjedelemre szorítja, a közigazgatás zömét a nép befolyása alatt helyhatósági - municipalis - közegek által végezteti. Logikailag amaz az analizis, emez a szintézis utját követi. Igy a francia Béchard Administration intérieure de la France cimű művében: L"un procede par voie d"analyse, du sommet a la base, et ne voyant dans la société que la force gouvernementale, falt d"ériver du pouvoir central tous les pouvoirs subordonnés. L"autre procede par voie de synthese, de la base au sommet». A legnagyobb hiba volna a centralizációt és a D.-t a közigazgatási hivatalok betöltési módjával állami kinevezéstől függő államhivatalnokok, választott tisztviselők, s még nagyobb a polgári s politikai szabadsággal összevegyíteni, összetéveszteni. Az állami kinevezés, a közigazgatásnak államosítása nem áll ellentétben a Selfgovernment legmesszebb menő igényeivel sem, s a felvilágosodott, valóban szabadelvü kormány kezében összpontosított közigazgatás a polgári szabadságnak, s mindannak, ami azzal összefügg, sokkal jobb biztosítéka, mint a kor szinvonalára emelkedni nem tudók, a rendi s más előitéletek posványában elmerült municipiumok autonomiája. De a mindennapi közigazgatásnak jósága sem függ össze a centralizáció, illetőleg a D. rendszereivel annyira, hogy jó közigazgatás csak a rendszerek egyike mellett volna képzelhető. A centralizáció a legjobb, a D. a legrosszabb közigazgatással járhat, és megfordítva. Fény és árnyoldalai mindkét rendszernek vannak. Annyi bizonyos, hogy az államéletnek fejlődése a központosítási iránynak kedvez, sőt bizonyos foku centralizáció nélkül a történelem tanusága szerint igazi államélet nem is képzelhető.A közigazgatásnak feladatai ma egészen mások, mint hajdan voltak. A közlekedési viszonyokban beállott változás egy maga is elegendő lenne annak megértésére, mennyire kellett hogy változzanak napjainkban a közigazgatás igényei, pedig ez a modern államéletnek csak egyik tényezője. A közigazgatásnak ma a mult idők egyszerü, patriarkális viszonyaihoz képest óriási feladatai vannak. Nagy feladatokra pedig csak nagy és erős egységek és egészek képesek. Az országos s nemzeti érdekeknek kellő érvényesítése bizonyos foku centralizáció nélkül nem képzelhető, s annál kevésbbé, minél többfélék az országos érdekkel ellentétben álló, vagy könnyen ellentétbe jöhető helyi érdekek, ami azután természetesen nem minden országban egyforma. Mert a viszonyok nem egyformák. Mennél nagyobb a centrifugál erők száma vagy sulya a centripetál erőkkel szemben, annál erősebb centralizáció lesz szükséges az országos s nemzeti érdekek kellő biztosítására, ahol pedig az állami s nemzeti egységet érdeklő centrifugál erők jelentkeznek, ott a centralizáció egyenesen az állami s nemzeti létnek feltétlen követelménye, melynek a szükség mérvéhez képest minden más tekintet alárendelendő. Az államigazgatásnak szükséges egysége, a kellő összhang, a gépezetnek egyszerü s mégis hatályos s kielégítő szervezése, a municipiumok közötti kellő egyensuly centralizációt igényel; még inkább a felelős parlamenti kormányrendszer, mely oly foku centralizáció nélkül, amely a kormány rendeleteinek s intézkedéseinek a municipiumok általi végrehajtását kellően biztosítja, meg nem állhat. Vajjon hova jut a kormány felelőssége, ha általános, országos érdekekben kiadott s esetleg gyors végrehajtást igénylő rendeletét a municipium, mert a helyi érdekekbe ütközőnek találja, vagy mert okosabb akar lenni, vagy egyszerüen ellenmondási s ellenkezési viszketegből tisztelettel félreteheti, s ekként előáll az, amit Gneist «felsőbb anarchiának» nevez, s az állam nem annyira egységes egész, mint inkább kerületeknek, megyéknek, municipiumoknak föderatiója! Minden hatalom önmagában hordja a hatalommal való visszaélésnek veszélyeit, az kétségtelen, de az észszerü biztosítás a visszaélés ellen nem állhat magának a hatalomnak megsemmisítésében, amelynek ellenkezőleg fentartása az állam érdekében nélkülözhetetlen. Aki a centralizációt csak azért ellenzi, mert oly hatalmat ad a központi kormánynak, bármily szükség volna is reá, felruházni nem akarja, az egy csöppet sem jár okosabban és következetesebben mint az, aki abból a kétségtelen igazságból indulva ki, hogy aki él az meghalhat, az embert a halál ellen akként akarja biztosítani, - hogy őt agyonüti! A toronypolitikának uralma a magasabb szempontokat követő állampolitika fölött, a helyi s municipális pártérdekeknek uralma az országos közérdekek fölött; a legüdvösebb intézkedések és intézmények megvalósításának, s megvalósításuk után is kellő hatályosságuknak akadályozása s megnehezítése; a kor szellemével többé össze nem egyeztethető intézmények-, előjogok- és kiváltságoknak a közérdek érezhető sérelmével makacs fenntartása, a provincializmus, az állam egységét is veszélyeztető atomizmus mind oly veszélyek, a melyek a tulzott D.-tól elválaszthatatlanok, s melyeken csak az ésszel és célszerüen szervezett centralizációval lehet segíteni. Hogy a tulzott centralizációnak is vannak hátrányai és veszélyei, azt az előbbeniek által sem félreismerni, sem tagadni nem akarjuk. A tulságos gyámkodás, a mindenbe avatkozás, az állampolgároknak feltétlen kizárása annak a társadalomnak igazgatásából, mely végtére is az övék, mert az állampolgároknak összeségéből áll, s melynek mikénti igazgatása és vezetése azért az ő közvetlen érdekök is, a közszellemnek, a közügyek iránti érdeklődésnek azzal járó elfojtása, az önerőnek és önbizalomnak kiölése, a vészteljes keleti fatalizmusnak előidézése; az állami mindenhatóságnak abszolutizmussá s önkénnyé elfajulásának a köz- s nemzeti érdekeknek udvari s önző magánérdekek alárendelésének, s a legjobb államintézmények meghamisításának veszélye; az államnak oly géppé válása, a melynek működése a gépnek egyetlen egy keretén fordul meg annyira, hogy annak fennakadásával az egész gépezet fennakad s használhatatlanná lesz, a legjogosultabb helyi érdekeknek is mellőzése, figyelmen kivül hagyása, s számos, célszerüen csak önkormányzati uton megoldható feladatoknak megoldatlan maradása, a bürokratizmus minden árnyoldalaival stb., midezek oly veszélyek, a melyek a centralizáció nyomán járnak s kellő garanciák nélkül be is következnek. Az amerikai Lieber által u. n. praktikus szabadság csak az önkormányzat napjának éltető sugarai alatt tenyészhetik, valamint megfordítva, s feltétlen tétlenségre kárhoztatott nép tevékenységre képtelenné lesz, elsatnyul s a közélet az állami s nemzeti erőnek ez az éltető eleme, mint a mocsárnak álló vize kellő sótartalom és mozgás hiányában elposványosodik. A kellő határoknak megvonása, a két ellentétes elvnek s rendszernek célszerü kombinációja az állami s nemzeti életnek teljes ismeretét, a tényleges viszonyoknak és sajátszerüségeiknek biztos éles szemmel áttekintését, a legnagyobb tapintatot tételezi fel, melyet könyvekből megtanulni nem lehet, mert azt hinni, hogy az államok s nemzetek életét sematizálni, a tényleges viszonyokat, a melyek a közigazgatás mikénti szervezésére irányadók, elméleti sablónakba szorítani lehet, a legnagyobb képtelenség. A tudomány csak általános elveket állíthat fel, általános szempontokat jelölhet meg, annak meghatározása ellenben, hogy adott országban, adott időben quid consilii, s a viszonyoknak helyes felismerése a gyakorlati államférfiaknak teendője és feladata. Az általános érvényü szempontoknak egyike kétségkivül a biztosítandó érdek minősége. Valamint a nemzetközi magánjogban az a szabály áll, hogy valamely jogviszonyra annak a helynek a joga alkalmazandó, ahol az illető jogviszony székel, ép ugy itt is az érdeknek székhelye az irányadó, hogy hol van az illető érdeknek természetszerü képviselete. Az államélet egészét nem érintő helyi érdekeket a helyhatósági önkormányzat bizonyára helyesebben fogja elintézni, a melyre viszont, mig az általános állami s nemzeti érdek, melynek kellő s helyes felismerésére magasabb látkör szükséges, s mely nem egyszer a helyi érdekekkel összeütközik, egyáltalán nem bizható. Ugyanezt más szavakkal fejezi ki Tocqueville, a: Démocratie en Amérique c. műnek hirneves szerzője, s a «centralisation gouvernementale» és «centralisation administrative» közti különbségnek első felállítója, midőn azt kivánja, hogy a központosítás, az államkormány befolyása az álladalmi viszonyokra és ügyekre szoríttassék, ellenben az alól kivétessenek minden «nem álladalmi» vagyis oly ügyek, melyek a központosítást nem igénylik, s midőn továbbá a kérdést: centralizáltassék vagy decentralizáltassék-e vmely ügy, annak az előzetes kérdésnek eldöntésétől teszi függővé: «kik azok, akik a siker irányában leginkább érdekelvék» ? Hazai iróink közül Csengery, Eötvös, Szalay központosítást követelnek, de nem olyat, mely a helyhatósági jogokat elnyeli, s a hatósági életet megszüntetve, megkövesült bürokráciát teremt, hanem olyat, mely bölcs törvényekkel kijelöli a kormány, a törvényhozás, a megyék és a község hatáskörének kölcsönös korlátait, s a törvényhatóságokat saját dolgaik intézésére szorítván, az országos vezetését magasabb körbe emeli. A tényleges viszonyoktól itt is sok függ. A helyhatósági önkormányzatnak p. egészen más jelentősége volt nálunk 1848 előtt, mint van ma a parlamentarizmus s a kormány parlamenti felelőssége mellett. Igen helyesen s épen hazai viszonyainkra találóan jegyzi meg a budapesti egyetemnek volt tudós tanára s mint gyakorlati politikus is kitünő Kautz Gyula: hogy az államhatalom mindarra tartozik kiterjeszkedni, s mindazt hatáskörébe vonni, ami a nemzetben az egységeszme realizációjához okvetlenül megkivántatik és a népéletösszeség egységes és szakadatlan továbbfejlesztésére szükséges.Az állami s nemzeti egység mindenekfölött álló abszolut érvényü szempontja mellett tekintetbe jő az ó- és középkori államok egyrészt, s másrészt a modern állam közötti lényeges elvi különbség. Az ókori állam az egyénit és az állami életen kivül minden más életet eltipró omnipotenciájával nem lehet többé a modern állam eszménye, de époly kevéssé a középkori állam, mely gyakran nem egyéb az egyes helyhatóságok-, municipiumok-, testületeknek lazán összefüggő konglomeratumánál, s az önálló, egységes szerves egész a magasabb egység lényeges attributumainak olyatén hiányában van, hogy az állam nevét is alig érdemli meg. A D.-nak jogosultsága kétségtelen, de csak annyiban, amennyiben az állami, és ami legalább alkotmányos államokban ugyanaz, a nemzeti összérdekekkel összeütközésbe nem jő. Mihelyt ily összeütközés, v. annak veszélye előfordul, előtérbe lép a feltétlen parancs: Salus reipublicae suprema lex esto.Ujabb időben a D. igazságügyi szervezetünkben nagy szerepet vitt, mint a kir. itélőtáblák D.-ja, felosztása, vagyis az eddigi két tábla helyett (a budapesti és az erdélyi részekben a marosvásárhelyi) tizenegy kir. táblának szervezése.

Forrás: Pallas Nagylexikon