Dei gratia

(lat.) a. m. Isten kegyelméből. Eredetileg csak az Istentől való függésnek alázatos vallomása volt s ily értelemben használták a püspökök az efezusi zsinaton (431). Később apátok, apáca fejedelem-asszonyok, sőt szerzetesek és káplánok használták e formulát leveleikben és oklevelekben, rendes cimeik mellett. A pápák «servus servorum»-mal kapcsolatban, avagy a Dei et ecclesiae gratia formulát használták. A XIII. sz. közepe óta, mióta a pápa Krisztus földi helytartója gyanánt szerepel, a főpapság Dei et apostolicae sedis gratia (Isten és az apostoli szék kegyelméből) cimmel él. Kis Pipin a papságtól vette át a D. formulát s tőle szállott át a frank királyokra, a német császárokra s utóbb minden keresztény uralkodóra; lassan-lassan pedig oly értelmet nyert, mintha a királyi hatalom közvetetlenül isteni eredetü volna és nem a nép akaratából folyna.

Forrás: Pallas Nagylexikon