(Delphinus L.) a husevő uszóemlősök (Natantia carnivora)
alrendjébe tartozó emlősállat. (L. Delfinfélék.). A görögök a D.-t Plutach után
emberszerető állatnak (Zoon philantropon) nevezték s azt tartották felőle, hogy
az embernek az állatok közül egyedüli önzetlen barátja. Tényleg a görög és
római hagyományok tele vannak a D.-ről szóló olyas feljegyzésekkel, hogy a
tengerbe esett gyermekeket, sőt felnőtteket élve, vagy halva a partra
szállított, vagy pedig oly halászgyerekeket, a kikkel barátkozott, a hátára
vett. Ilyenféle eseteket örökítettek aztán meg bizonyos kikötő városok, mint
Korintus, Tarentum, a Milet melletti Jasos, melyeknek pénzein D. hátán lovagoló
gyerek volt. Eme meseféle elbeszéléseket az ujabb természetvizsgálók egyszerüen
mellőzték, jóllehet, azok majdnem az egész világon el voltak terjedve. Mikor v.
Beneden a braziliai D.-ek tanulmányozásával foglalkozott, a benszülöttek
vonakodtak segítségére lenni eme szent állatnak fogásánál, amely a vizbe fult
embert a partra szállítja. Az utóbbi évekből való egy megfigyelés azt bizonyítja,
hogy bizonyos vidékeken a partlakók és D.-k között ma is még bizonyos
pajtáskodás van s hogy a D.-nek Plinius-tól és más iróktól említett segédkezése
a halászatnál még ma is gyakorlatban van. Plinius kimerítően irja le azt, hogy
déli Franciaország partjain egy öbölben miként segédkeztek a D.-ek a
halászoknak a Mugil-féle halaknak a hálóba kerítésénél. Az apály beálltával a
halak ugyanis visszahuzódtak az öbölből, ekkor a halászok kiáltásaira a D.-ek
mintegy csatarendbe állva, visszahajtották a halakat az öbölbe, mikor is aztán
természetesen a halászok hálóiba kerültek. Megtörtént persze nem egyszer az is,
hogy D. is akadt a hálóba, de ezt aztán a jószolgálat fejében szabadon
bocsátották; ezenkivül azonban szolgálataik jutalmául nemcsak a hálóból kiugrott
halakat nyerték, hanem még kedvenc csemegéjüket, a borba mártott kenyeret is
megkapták. Majdnem ugyanezt az esetet észlelte Paul Bert Anamban a huei öböl
halászainál. E helyen tejfehér szinü, rózsaszinben játszó hátuszós D.-ek
közelednek kisebb csapatokban reggelenként a part felé, amely alkalommal kis
tengeri márnák-Mullus-okat hajtanak maguk előtt. E percben a halászok a
D.-ekkel szemben eveznek és aztán kivetik hálóikat, amelyekkel rengeteg
Mullus-t fognak össze. Hogy a D.-ek ezen alkalommal ne jussanak a hálókba, a
sekély vizben a halászok mellett gyerekek állanak, akik kis ostorral a D.-ek
felé csapnak, mintegy figyelmeztetésül, hogy pár méternyire visszamaradjanak,
nehogy a hálót eltépjék. A D.-ek és a halászok - azt mondja Bert - itt a
legjobb barátok a világon. A vizben igen közel jönnek egymáshoz, anélkül, hogy
egymástól félnének, vagy egymásnak terhére lennének. Akkor, mikor a D. hajtó
gyanánt szerepel, fejét és orrát kidugja a vizből és sajátos hangot ad, mintha
jelenteni akarná munkája kezdetét. Ha hálóba kerül, nagy ügyelettel szabadítják
ki, nehogy a háló elszakadjon s e műveletben némileg maga is segédkezik. Sőt,
ha gondatlanságból zátonyra kerül, a halászok besegítik a vizbe, mert
munkatárs, barát. Mutianus ugyanolyan esetet jegyez fel a jasosi halászok és
D.-ek barátságáról, amilyen a délfranciaországiaké, v. anamiaké volt, sőt itt
szerinte minden halásznak meg volt a maga D.-e s a halászgyerekek oly jó
viszonyban voltak velük, hogy együtt fürödtek, sőt a gyerekek még lovagoltak is
a D.-ek hátán. Manapság, mikor a halászati eszközök tökéletessége mellett a
halász nem szorul a D.-re s nem is barátkozik vele, a fentebbi feljegyzések
meséknek tetszenek, de hogy megtörténhettek, igazolja némileg a D.-ek jámbor
természete.
Forrás: Pallas Nagylexikon