Henrik, lengyel szabadsághős és az 1849-ki magyar szabadságharc alatt a honvédhadseregnek két izben is fővezére. Szül. a krakói vajdaságban 1791 máj. 3., megh. Párisban 1864 jun. 13. Atyja kora elhunytával anyja gondoskodott neveltetéséről. 1807. két testvérével együtt Bécsbe ment, ahol a mérnöki tudományokat tanulta; hazatérvén, a varsói nagyhercegségben katonai szolgálatba állt s 1812. Napoleon császár odalán résztvett az oroszországi hadjáratban, majd Napoleon ellen harcolt a lipcsei csatában. 1815. elhagyva a hadsereget, megházasodott, visszavonult a magánéletbe s éveken át falun gazdálkodással töltötte idejét. Az 1830. felkelés neki is fegyvert adott a kezébe. Eleinte szerény szerepet játszott, a krakói mozgó nemzetőrséget vezette; de utóbb gyorsan emelkedett. Első nagyobb jelentőségü haditette volt mikor Kufler mellett a maga 4000 emberével hét órán át feltartóztatta Diebeits orosz fővezér 60000 főből álló seregét. Nemsokára ezután az oroszokat tizennégy órai makacs harc után elüzte az osztrolenkai hidtól. Ama hősi tette után tábornoksággal, emez után hadosztályparancsnoksággal tüntették ki; de ezzel jóformán véget is ért fényesen indult, rövid hadvezéri pályája. Az osztrolenkai szerencsétlen csata után (1831 máj. 26.) melyben nem vett részt, a lengyel felkeés sorsa el volt döntve. D. a legutolsók közt volt, akik fegyveröket letették, sőt épp most, amikor a küzdelem már reménytelenné vált, hajtotta végre azt a hadi tettét, mely nevének a legnagyobb népszerüséget szerezte. Elválva hadosztályától, amely porosz területre lépett át, a maga csapatával az ellenségtől sürün megszállt területen vonult vissza Varsóba (1831 aug. elején). E merész és sikeres visszavonulásáért elnevezték lengyel Xenophon-nak; megválasztották Varsó kormányzójává és a hadsereg fővezérévé. D. dicsőségének e fényes napjai azonban nagyon rövid ideig tartottak; Varsó csakhamar az ellenség kezébe került s a szabadságharc napjának leáldozása után D. is menekülni volt kénytelen. Az emigráció legnagyobb részével együtt Párisban telepedett le s azzal az egy kivétellel, hogy 1833. Mehemed Ali egyipt. alkirály szolgálatában töltött nehány hónapot, a francia fővárosban élt csendes elvonultságban az 1848. febr. forradalom kitöréséig. Az egymás nyomában támadt forradalmak feltámasztották eltemetett reményeit s még egyszer a cselekvés terére ragadták a jóformán elfelejtett szabadsághőst. 1848. többször elhagyta Párist; résztvett a boroszlói és prágai kongresszusokon s a népszabadság és elnyomott hazája érdekében a magyarok és szlávok közötti ellentétek kiegyenlítésében buzgólkodott. Eközben történt, hogy Párisban megismerkedett a magyar kormány franciaországi követével, gr. Teleki Lászlóval s hogy ennek figyelmeztetésére Kossuth Lajos, mint a honvédelmi bizottság elnöke felajánlotta neki 1849 elején a válságos körülmények közé jutott felső-tiszai és középmagyarországi honvédhadsereg fővezérletét. D. habozás nélkül elfogadta az ajánlatot, január végén már Debrecenben, a kormány ideiglenes székhelyén volt, ahol oly gyorsan és titokban történt kinevezése, hogy az közmeglepetést keltett mindenfelé, mikor az uj hadvezér febr. 4. első napiparancsát közzétette.

Nem tekintve azokat a személyes és politikai motivumokat, amelyek Kossuthot arra késztették, hogy a magyar hadsereg élére idegent állítson, D.-nek legközelebbi feladata az volt, hogy a Tisza vonalát megvédje az előnyomuló császári hadaktól s ezek ellen, mihelyt lehetséges, támadó hadjáratot indítson. D. el is készítette a haditerveket, de az ezek foganatosításához szükséges tényezőknek ugyszólván egyike sem állott rendelkezésére. Sem az országot, sem a népet, sem a hadsereget nem ismerte s ez utóbbit nemcsak hogy nem birta magának megnyerni, hanem magaviseletével és intézkedéseivel egyaránt maga ellen ingerelte. Igy történt, hogy mikor a támadó hadjáratra került a sor, tervei ellenére, a császáriaktól erre kényszerítve fogadta el a harcot Kápolna mellett. Védelmi állásba szorulva, a rendelkezésére álló erőt hibás dispozicióinál fogva ki nem birta használni, mind a két napon vesztes maradt (febr. 26. 27.) s kénytelen volt egész hadseregével a Tisza mögé visszavonulni. Itt a tiszafüredi táborban a hadsereg összes tisztjei, élükön Görgey Arturral, a legnépszerübb tábornokkal, aki már korábban szembeszállt vele, nyiltan és határozottan tiltakoztak D. fővezérsége ellen. Szemere Bertalan, a kormány bizalmi férfia maga elnökölt a tisztek emez összejövetelén s kénytelen volt követelésüknek engedve, D.-t felfüggeszteni és a hadvezérletet ideiglenesen Görgey Arturnak átengedni. Értesítésére márc. 4. Kossuth maga is Tisza-Füredre ment Mészáros L. hadügyminiszter kiséretében; szigoru vizsgálatot tartott, de ő sem tehetett mást, minthogy D.-t - aki egyelőre lehetetlenné tette magát a hadsereg élén - felmentette s a fővezérletet ideiglenesen Görgeynek adta át. D. belenyugodott a helyzetbe s csak azt az elégtételt követelte, hogy a tisztikar eljárása rosszaltassék. Az első pillanatban az volt a szándéka, hogy az országot elhagyja; de Kossuth kértére elállt szádékától s szolgálatait továbbra is felajánlotta a kormánynak. A tényleges hadvezetésben egyideig nem vett részt. A dicsőséges tavaszi hadjáratot a Tiszától a Dunáig és Buda visszafoglalásáig nélküle küzdöttek honvédeink. Csak akkor tért vissza ismét a hadsereghez, mikor juniusban az orosz invázió áttörte az északi határokat. Az északi sereg vezérletét vette át, melynek az orosz előnyomulás feltartóztatását tették feladatává; de itt sem volt sokáig maradása, mert mikor azt a tervét, hogy seregével Galiciába törjön az orosz sereg mögé, a kormány elvetette, lemondott a hadvezérletről. A szabadságharc utolsó szakának eseményei s főkép a Kossuth és Görgey közötti viszony türhetetlen feszültsége még egyszer előtérbe állítják D.-t, Mikor a kormány másodszor is kénytelen volt elhagyni a fővárost s a Tisza mögé huzódva, abban a haditervben állapodott meg, hogy az összes haderőket a Tisza-Maros szögében vonja össze és itt kirésli meg a döntő ütközetet: Kossuth ismét D.-t nevezte ki fővezérré s a legválságosabb körülmények között reá bizta a hadsereg sorsát és a nemzeti ügy fegyverrel való megvédését. Nem kisérte siker D. emez utolsó vállalkozását sem, amely után nem maradt más hátra, mint a végzetes katasztrófa. Mellőzve minden egyéb tényt, amelyek tán leveszik a felelősség terhének egy részét D. vállairól, csak azt emeljük ki, hogy az általa elkövetett hibák is elégségesek voltak a nagy haditerv foganatosításának meghiusítására. D. a Tisza jobb oldalának védelmére ugyszólván semmmit sem tett s önként vonult a balpartra. Mikor a császári hadak is átkeltek a Tiszán, meg sem kisérlette komolyan feltartóztatásukat s Haynauval szemben elvesztette a szőregi csatát (aug.5.), mert teljes erejét ki nem fejtette, hanem azon igyekezett, hogy visszavonulását biztosítsa. S nem Arad felé vonult vissza, ahova Görgey hadosztálya is tartott s ahogyan a haditervben meg volt állapítva, hanem a mieinktől ostromolt Temesvár felé. Kossuth még aug. 6. Aradra rendelte D.-t s egyuttal a fővezérlet átvételére Erdélyből Bemet hivta meg; de az Aradra vonulás időközben lehetetlenné vált s D. már megkezdte a temesvári csatát (aug. 9.), mikor Bem a harctéren megjelent s a fővezérletet csataközben átvette. D ettől fogva csupán szemlélője volt a szabadságharc utolsó nagy csatájának, melynek elvesztése után is a visszavonuló hadseregnél maradt ugyan, de annak vezetésében többé részt nem vett. A katasztrófát be nem várva, a hadsereg romjaival és a kormány bujdosásnak indult tagjaival együtt hagyta el az országot s keresett menedéket a török birodalom területén. Működése a magyar szabadságharcban hosszu életének fényes epizódja ugyan, de a végzet ugy akarta, hogy e nagy év történetének lapjain az ő nevéhez egy jelentékenyebb hadi siker emléke se füződjék.

Hazánkat elhagyva Widdinbe, majd innen Sumlába ment, ahol mint honosított francia, a köztársaság követségének segélyével kieszközölte szabadon bocsájtatását. 1850 óta ismét Párist választotta tartózkodása helyéül s itt élt haláláig. Emez évek alatt irta meg s adta ki emlékiratait az 1848-49. magyar hadjáratról (Mémoires sur la guerre de Hongrie 1848-49. Paris 1849), amely mű az ő ebben való részvételének epilogiája. Korábbi években jelentek meg tőle Emlékiratai az 1830-ki lengyel felkelésről és Kurzsanyból Varsóba történt hires visszavonulásának elbeszélése. Legkimerítőbben foglalkozik a magyar szabadságharcban való részvételével Danzer A.: D. in Ungarn nach den hinterlass. Papieren des Generals (2 Bde,Wien, 1873) c. munkájában. Magyar fordításban (Törs Kálmán) kiadta az Athenaeum 1874. Erre hosszu, több füzetre terjedő cáfolatot irt Görgey Arthur, Demár János név alatt a Budaepsti Szemle 1875. évfolyamában. V. ö. Id. Görgey Istv., 1848 és 1849-ből (különösen a III-ik köt.). Leánya, D. Ilona, mint irónő tett hirnévre szert. Művei közül említendők: Mémoires sur la vie d"une jeune fille polonaise (1841); Causeries du Dimanche au profit des ouvriers (1867) stb. Gubernatis: Dict 808 l.