(gör.), eredetileg istent jelent, később az isteneknél
alacsonyabb, az embereknél felebbvalókat, kik majd jó-, majd rosszindulatuak.
Mint ilyen az istenek s emberek közt a középen álló hatalmakról körülményes és
részletes rendszerek következtek a népek vallásában és gondolkodásában,
amelyeknek nyoma ma sem veszett el végkép. A mitologiák egy része démonologia,
démonok tana, egész szellemsereg képzelt valója, mely az istenek s emberek
világa közt terül el s mintegy egybekapcsolja. Az egyiptomiak képzelete szerint
mérhetetlen sok ily démon van, kik mindenütt az ember közelében laknak, a vizben,
földben s levegőben. Az indusok körülbelül 30000 démont imádnak. A kaldoknál is
vannak tüzi, légi stb. szellemek. A persáknál vannak jó s rossz szellemek,
izedek és dewek, amazok Ormuzd országában laknak, emezek Ahrimanéban. A
zsidóknál is később, mikor a babiloni fogság idejében a persákkal érintkeztek,
kifejlődött egy démonologia, mely alapjában hasonlít is a persára. Vannak jó és
rossz szellemek; az előbbiek élén a hét arkangyal áll, az utóbbiakén, kiket
sátán vezet, hét árkördög. Jézus idejében a betegségek egy részét, a nyavalyát,
őrültséget stb. a démonok okozzák, kik az emberbe bebujnak s akiket ki lehet
onnét kergetni. A kereszténység első korában ez a kikergető hatalom külön
foglalkozás, az exorcistáké, később ez a hatalom általában a papokra száll. A
gnoszticizmusban, a rabbinizmusban és a kabbalában a démonologia egységes
részletes alakot ölt, mint a babonának filozofiával elegyített tudákos
rendszere. Kedvesebb és költőibb képe van a démonologiának a görögöknél.
Eredetileg a démon általában isteni hatalom, mely majd sujtja az embereket,
majd emberfölötti erőt ád nekik. Heziódnál, kinél a homeri korszak naiv képei
idegen fölfogásokkal s tudákos gondolatokkal szövetkeznek, a démonok már nagy
szerepet visznek; az istenek s emberek közt állanak, körüllebegik az embert,
mert a jog s erkölcs őrei, de a természetben s az elemekben is működnek, majd
áldást, majd bajt hozva az emberekre. Később ez a kettéosztása a démonoknak még
határozottabb alakot ölt. A démonok részint a főistenek kisérői, szolgái s mint
ilyenek külön egyéniséget s nevet kapnak (s koribansok Rhea mellett, Deimos és
Phobos Ares mellett), részint pedig egyes emberekhez (népekhez is) vannak
kirendelve, s azokat kisérik születésüktől kezdve halálukig. Majd ugy képzelik,
hogy minden embernek lehet jó és rossz démonja (agathodaimon, kakodaimon), majd
hogy azon egy démon tesz jót és rosszat. Ilyen démon hires példája Sokrates
daimonionja (l. Sokrates), akinek szavát hallja s aki őt mindig a rossztól
megőrzi. Az ujplatonikusok rendszerében a démonok fontos helyet foglalnak el,
alsó istenségek, kik istenek s emberek közt közvetítenek s az isteni
parancsokat végrehajtják. A rómaiaknál a démonok géniuszok (l. o.). A
kereszténység első századában a démonokban való hit igen erős; a régi pogány
istenek mind gonosz démonokká lesznek, azonkivül is vannak démonok, de mind
gonoszok; a pokol gyülöltjei, isten ellenségei, akikkel a jámboroknak sokat
kell küzdeniök, mert ők tántorítják el őket a jó uttól, valamint ők voltak okai
az egész pogányságnak, elvakítva az emberek eszét. De majdnem minden népnél
találjuk az ily hatalmas valókba vetett hitet; a magyar manók is ilyenek, a
német kóboldok, hegyi szellemek stb. Ma a démon, démonikus mint gonosz,
rendkivüli hatalmat, erőt jelentő kifejezés él a nyelvben. L. Hild; Etude sur
les démons dans la littérature et la religion des Grecs (Páris 1881); Laengin;
Der Wunderun Daimonerglaube der Gegenwart (Lippcse 1887); Rohde, Psyche
(Freiburg 1890).
Forrás: Pallas Nagylexikon