Dervis

persa szó, a. m. az ajtó mellett tartózkodó, azaz koldus; igy nevezik az iszlámban a világ javairól lemondó, aszketikus életmódu embereket, kik annak dacára, hogy az iszlám tana a remete és szerzetes életet kereken visszautasítja, már e vallás fejlődésének régi korszakában jelentkeznek mint a mohammedán élet aszketikus irányának képviselői. Már az iszlám II. századában oly nagy számmal vannak és közöttük a közös célok tudata is olyannyira kifejlődött, hogy a keresztény szerzetes rendekéhez hasonló szervezetek létesülnek közöttük, melyeknek közös kapcsolatát egyrészt az aszketikus vallásgyakorlat, másrészt a mohammedán tanoktól eltérő misztikus és teozofikus vallásfelfogás (szufizmus, l. o.) alkotja. A D. rendek tagjai klastromokban laknak együtt, melyeket Tekkjéknek vagy Chánkáhnak neveznek; az ily társház élén, melyet a nép kegyelete dús alapítványokkal (vakf) szokott ellátni, a sejkh (másképpen pír, azaz öreg) áll; az ugyanazon rendhez tartozó társházak, melyek gyakran széles területeken vannak elszórva, mind közös központtól függnek, ahonnan fontos ügyekben utasításaikat veszik. A D.-rendek hagyománya keletkezésüket az iszlám négy első kalifájával hozza kapcsolatba, e hagyomány azonban történelmi értékkel nem bir. Eredetük azon idegen (persa ind) befolyással függ össze, melynek az iszlám kelet felé való elterjedésével mindinkább ki volt téve. A legrégibb, biztosan kimutatható D.-rend az alapítója (megh. 766) nevére Olváni-nak nevezett szerzet. Utána a legnevezetesebbek az 1182. keletkezett Rufái-rend (ordító D.-ek) a Sázili D.-ek (1258), a Mevlevik (1273), kiknek rendjét Dselál ed din Rumi, hires teozóf költő, a Mesznevi szerzője alapította (táncoló dervisek); a Nakisbendik rendje (1319) stb. E dervisrendek között vannak olyanok is, melyeknek tagjai a közönségnek mindenféle szemfényvesztő mesterséget, p. kígyóbüvölést, tüzes vasdarabok érintését, izzó parázs elnyelését, testük egyes részeinek éles eszközökkel való átdöfését stb. mutatnak be. Leghiresebbek e tekintetben a fentemlített Rufá"i D.-ek és a Sza? adijja dervisrend tagjai (1335). A klastrom kötelékében élő D.-eken kivül vannak vándorló, kolduló D.-ek is, kik az iszlámvilág minden vidékét koldulva bejárják, és kik között nem ritkán találkoztak politikai izgatók, kik titkos missziókkal forradalmi mozgalmakat előmozdítottak és közvetítettek. A D.-ség virágzására nyilvános állásának emelkedésére nagy hatással volt az oszmán birodalom alapítása, melynek első századaiban az állam ügyeire a D.-ek nem csekély befolyást gyakoroltak. A Mevlevi rendnek Kóniában (Iconium) székelő főnöke még most is azzal a kiváltsággal bir, hogy a trónra lépő szultánt ő övezi Oszmán kardjával; ez a szultánok beiktatásának szertartása. A D.-eknek a néppel való sürü érintkezése, a köznépnek irántuk táplált ájtatos tisztelete és bizalma módot nyujtott nekik a közhangulat irányítására, nyilvános mozagalmak előidézésére és szítására. A máig fennálló D.-rendek legnagyobb része csak az oszmán birodalom alapítása után keletkezett; legutóbb a Dsemáli-rend (1750). E rendek között soká a legnagyobb befolyást gyakorolták a Bektasi-k (1357); az ő alapítójuk avatta fel az Orkhán szultántól alapított janicsár-intézményt, mely az említett renddel mindig eleven kapcsolatban is maradt, és közös izgatással vele együtt sok zavart okozott az államban, mig II. Mahmud szultán 1826. a janicsárok megsemmisítésével a bektasi derviseket s klastromaikat is üldözőbe vette. Az egyes dervis-szerzetek részint külső fellépésük, öltözetük, részint pedig közös istentiszteletük módja által különböznek egymástól; e közös ájtatos gyakorlat (Zikr) módozatait az egyes rendek főnökeik utján a rend alapítójára vezetik vissza. Ennek köpenye (khirka), ugymint egyéb, birtokában volt használati tárgyak, a rend alapítójától kezdve az egyik rendfőnökről a másikra szállnak és a testvérek fölött gyakorolt hatalmának, a renden belül elfoglalt hierarchikus állásának külső jelvényeiül szolgálnak. Neki a rend alsóbb főnökei, az egyes klastromok sejkjei, ezeknek a rendhez tartozó tagok feltétlen engedelmességgel tartoznak; olyanok az ő kezében, «akár a hulla annak a kezében, aki mossa». Némely rendhez rendes tagjain kivül még külső affiliált tagok is tartoznak, kik a polgári társadalomban megmaradnak, de ebben a rend érdekeit szolgálják, a lehetőség szerint a közös zikr-ekben is résztvesznek. A mohammedán országokban a D.-eknek nagy szerepe jut a nyilvános ünnepségekben különösen a próféta születésnapja és egyéb vallásos ünnepek és szertartások alkalmával (l. Dósze). Különösen a rend alapítója vagy egyéb a renddel kapcsolatos szent személyek születésének vagy halálának fordulóján (mólid) szoktak ünnepélyesen felvonulni és szertartásaikat gyakorolni. Bár a rendes D.-ek nyilvánosan a mohammedán vallástörvényekhez alkalmazkodnak, sok rendnek tanai nem mindenben egyeznek össze az ortodox iszlám dogmatikájával. A kifejlődött szufizmus (l. o.) csucsát a panteizmus és a nirvánával rokon tan képezi, mely szerint a D.-ség főcélja az egyéni élet megsemmisülése és az abszolut lényegbe való elmerülés. Erről énekelnek misztikus költőik bor- és szerelmi dalai, ezt értik ittasság és a szerelmessel való egyesülés alatt; erre magyarázzák Háfiz és még sok más költő világiaknak látszó verseit, melyeket szimbolikus értelmezéssel teozofikus tanaik tolmácsaivá avatják. Ily költemények kisérik misztikus gyakorlataikat, a táncos zikr-eket. Az arab költők között különösen Omar ibn al-Fáridnak (meghalt 1238) az érzékies vágyak kifejelzésének leple alatt teozofikus eszméket rejtő költeményei (Das arabische Hohe Lied der Liebe herausg, von Hammer-Purgstall, Wien 1854). Már az ortodox iszlámtól eltérő teozofiájuk, de még inkább azon jelenség, hogy e tanok fejlesztésének mértéke szerint a gyakorlati vallástörvényeket is kevésbé veszik, sőt bizonyos fokon azoktól teljesen felmentetteknek érzik magukat, a D.-ket ellentétbe helyezte a közönséges iszlám képviselőivel, az ulemákkal. Vannak rendek, melyeknek tagjai magukat ázád, azaz szabadoknak bi-sar", törvénynélkülieknek nevezik. Különös figyelmet érdemelnek az északafrikai rendek (itt a D. elnevezésére a marbut - marabut - azaz «megkötött» szót használják); ezek ugyan nagyrészt a keleti dervisséggel egyeznek, különösen a hires szent Abd el Kádir Dsiláni-t (1165) tisztelik mint alapítójukat. Azonban vannak ujabb időben alakult «testvéri» szövetségek is (Khván), melyek az európai befolyás elleni küzdelmet tekintik főcéljuknak; közöttük a leghiresebb a Sznuszi (l. o.) rend, melynek klastromai (závija) és rendtagjai egyrészt Egyiptomig, másrészt a Szahara sivatag legtávolabbi oázisaig el vannak terjedve. E rendek vándorló tagjainak nagy befolyása van az iszlám terjedésére az afrikai pogányok között. L. Szufi.

Forrás: Pallas Nagylexikon