Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Detre... ----

Magyar Magyar Német Német
Detre... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Detre

1. (Berni Detre, németül Dietrich von Bern) a német nemzeti hősmonda főalakja, az Amelungok királyi ház sarja, a keleti gót mondakör központja, a történeti Nagy Theodorik gót király mondai átalakulása. A hagyományban D. egy szellem fia; innen van, hogy tüz tódul szájából, ha megharagszik. Már ifju korában harcol Sigenot óriással és Ecke hőssel, utóbb a wormsi rózsáskertben Szigfriddel. Nagybátyja, atyjának testvére, Ermanarich római császár elűzi őt olaszföldi országából, mire Hunországba menekül, hol Etzel király őt és hiveit (köztük van öreg fegyverhordozója, Hildebrand) kegyesen fogadja. Etzel segítségével hadat vezet Ermanarich ellen, de vereséget szenved; másodizben azonban elfoglalja hatalmas csata után Raben városát (Ravennát), elűzi a gonosz rokont és visszafoglalja országát. A burgundok pusztulása a hunok országában maga után vonta D. beleszövését a burgundi és frank (Szigfrid-) mondába, melynek alapján a Nibelung-énekben neki is kiváló szerep jut. Utóbb mind több hagyomány csatoltatott a kedvelt és népies hős alakjához, kiről a parasztok az egész középkoron át meséltek és énekeltek.

D. alakjának legrégibb eleme mitikus: talán Thor, a mennydörgés hatalmas istene, ki lángoló lehelletén fölismerhető, lett benne a monda hősévé és ez a hős utóbb összefolyt a történeti Nagy Theodorikkal, a népvándorlás korának legnagyobb német fejedelmével (Bern a. m. Verona, Nagy Theodoriknak egy időben székvárosa). A róla szóló költemények eszerint két nagy csoportra oszlanak; az egyikben tulnyomó a mitikus elem: D. harcol törpékkel, óriásokkal és sárkányokkal (ide tartoznak: Dietrich und seine Gesellen, Sigenot és Laurin); a másikban nagy szerepe jut a történeti elemnek (ilyenek: Ecken Ausfahrt, Alpharts Tod, Dietrichs Flucht és Die Rabenschlacht). Némely költeményekben, melyek róla szólnak, a cselekvény teljesen költött, mondai alap hijával van (ilyenek: Biterolf und Dietleib. Der Rosengarten stb.), hisz később a vándordalnokok D. népszerü alakját mindenféle, még idegen tárgyakkal is szerették kapcsolatba hozni. A német mondába D. a legerősebb és leghatalmasabb hős és fejedelem, de egyuttal a legjobb és a békére mindig legszivesebben hajló ember. Egy későbbi hagyomány szerint atyja fekete ló alakjában ragadta őt a tulvilágra. A német források alapján meséli el D. egész történetét a skandináv Thidrekssaga. Jellemző, hogy N. Theodorik, korának legszerencsésebb fejedelme, a mondában a folyton üldözött, országától megfosztott, ismételt sikertelen harcokra kényszerült D.-vé lett, ami valószinüen onnan van, mert D. idővel népének, a boldogtalan keleti gótoknak megtestesítőjévé és képivselőjévé vált. A D.-monda német alakjáról l. K. Meyer, Die Dietrichsage in ihrer geschichtlichen Entwickelung (1868); W. Müller, Mythologie der deutschen Heldensage (1886); Heinzel, Über die ostgotische Heldensage (1889).

A magyar hősmondába kétségtelenül a német hagyományból került Berni D., de nálunk más az alakja és szerepe. Voltakép csak egy pontban egyezik a német hagyomány kedvelt hősével, hogy t. i. Attila udvarában tartózkodik. Egyébként D., nemzeti forrásaink szerint a rómaiak királya, amint némely német költemény (Rabenschlacht, Dietrichs Flucht, Dietrich und Wenezlan) is nevezi (Thuróci szerint: Germánia uralkodója) és a hunok ellenségeinek egyik fővezére. Mint vezértársa Macrinus, ő is résztvesz a Potentiana mellett vivott, a tárnokvölgyi és cesumauri ütközetekben. Az utolsó csatában egy nyil megsebzi, melynek végét (Thuróci szerint) letörte, de azért, bár a nyil hegye homlokában maradt, nem halt bele, hanem hazament Rómába. A magyarok szerint (Oláh Miklós szerint a mai napig) halhatatlan D.-nek nevezik. Legyőzetése után D. meghódol Attilának, aki jóindulattal viselkedik iránta. Sok éven át tartózkodik a hun udvarban és egyik fő tanácsadója Attilának, kit főleg a nyugat ellen viselt háborukra sarkal. Végre elveszi Attila nővérének leányát, De azért nem viselkedik tiszta szivvel és jó szándékkal a hunok iránt, kiknek vesztét óhajtja. Azért összeveszíti Attila fiait és lényegesen elősegíti Csaba vereségét. Thuróci említi még D. sisakját, mely, minél tovább hordja, annál fényesebb lesz. Ezt az adatot a német hagyomány is ismeri.

A magyar D.-monda történeti alapjaira, ill. magyarázatára nézve eltérők a vélemények. Ami D.-nek Attila ellen vivott harcait, a nyillövést és halhatatlanságát illeti, legvalóbbszinü, hogy e hagyományban egy-egy történeti és mitikus adat lappang: az első szerint Theodorich, a nyugati gótok királya, nyillövés következtében esik el a catalaunumi ütközetben s a monda, a hősök neveinek azonosságánál fogva, könnyen vihette át a nyugati gót király esetét a keleti gótok királyára; a másodiknak alapját az a hagyomány képezheti, melyet német források is említenek D.-ről, hogy t. i. nem halt meg, hanem örökké küzd a pusztában sárkányokkal. D. tartózkodása Attila udvarában, kiváló szerepe a hun király tanácsában és rossz indulata Attila fiaival szemben, talán szintén két különböző személy azonosításán alapul. Jordanes (Getica 38. fej.) ugyanezeket meséli Ardaricus gepida királyról, kinek szerepe általában föltünően egyezik a magyar hagyomány D.-jével. Végre D. viszonya Attila fiaihoz emlékeztet egy kissé a német monda azon elbeszélésére, mely szerint D. okozza, bár nagyon közvetve, Attila két gyermekfiának halálát a ravennai ütközetben.

Ez összevetésből világos, hogy 1. a német és a magyar D.-monda nagyon különböznek egymástól, de egyuttal 2., hogy a magyar hagyomány legtöbb pontja történeti vagy német mondai adatokra vezethető vissza. Ez egybevetés kétségtelenné teszi, hogy a magyar D.-monda sem egyszerü kölcsönvétel, sem önkényes tákolmány, hanem a nálunk is, első sorban a német (germán) lakók közt, egész összeségében élő történeti és mondai tudása alapján alakult népies alkotás, melyet a krónikairók egyes részletekben módosíthattak, kikerekíthettek. összefüggőbb egésszé alakíthattak, de sem valamely idegen forrásból nem vehettek (mert ilyen nincsen), sem maguk nem költhettek. D. magyar hazánk szülötte volt; mi természetesebb, mint hogy az itt lakó germán törzsök regéltek és énekeltek róla és hogy e hagyományok és dalok átszármaztak a magyarokra is, midőn ezek az országot elfoglalták. Sőt, nem tulságosan merész az a föltevés sem, hogy a D.-monda voltakép Pannoniában keletkezett s innen jutott, eshetőleg Pilgrim passzaui püspök (971-91) közvetítésével (aki az Attila udvarában folyt iszonyu harcokról és a burgundok vesztéről magyarországi értesítések alapján, iródeákjával, Konráddal, latin munkát iratott) német földre, hol a D.-ról szóló egyéb hagyományokhoz és más mondakörökhöz (Szigfrid) füződött. De ez a kérdés a tudomány jelen szinvonalán még nem dönthető el véglegesen. V. ö. a magyar D.-mondáról: Hunfalvy Pál, Magyarország etnografiája (1876) és Die Ungern (1881), valamint Riedl Frigyes, A magyar hunmondák (Budapesti Szemle 1881. 27. köt., 321. l.), kik a mondát kölcsönzésnek veszik, - és Heinrich Gusztáv, Etzelburg és a magyar hunmonda (1882) és Petz Gedeon, A magyar hunmonda (1885), kik a magyar mondának a fenti értelemben vett önállóságát vitatják. A mondára vonatkozó egyéb dolgozatoknak nincs tudományos értékük.

2. D., Anhalt Dessau hercege, I. Lipót fejedelem harmadik fia, szül. Dessauban 1702 aug. 2., megh. 1769 dec. 2. Előbb hollandi (1716), utóbb porosz szolgálatba lépett (1718) s az első és második sziléziai háboruban Mollwitz és Hohenfriedberg mellett kitüntetéssel harcolt. Nagy Frigyes 1747. tábornaggyá nevezte ki, de D. kénytelen volt betegeskedése miatt 1750. a szolgálatból kilépni. Bátyjának, Lipót Miksának, halála után átvette az ország kormányát.

3. D. (a megszorult), meiszeni őrgróf, Gazdag Ottó őrgrófnak legifjabbik fia, megh. 1221 febr. 17. Bátyjával, Büszke Albrechttel villongásban élt, mivelhogy atyja Hedwig nejének, Brandenburgi Medve Albrecht leányának unszolására a meiszeni őrgrófságot D.-nek, Albrechtnek pedig csak Weissenfels grófságot hagyományozta. D., támogatva I. Hermann türingiai gróftól, kinek leányát, Juttát nőül birta, 1184. legyőzte bátyját; országát azonban nem bántotta, hanem egy évvel később a Szentföldre zarándokolt. Albrecht halála után (1195) VI. Henrik császár akarta rátenni kezét Meiszenre, tervét azonban 1197. bekövetkezett halála miatt nem hajthatta végre. A Sváb Fülöp és IV. Ottó ellenkirályok közt duló polgárháboruban D. Fülöp mellett foglalt állást, ennek meggyilkoltatása után pedig IV. Ottó és II. Frigyes között ingadozott. Utóbb veszedelmes viszályba keveredett Lipcse városával és a meiszeni nemességgel. Lipcsének sikertelen ostromlása után békés egyezséget kötött a várossal 1217., de nyomban reá csellel hatalmába kerítette Lipcsét, falait leromboltatta s hatalmát három várnak emelése által biztosította fölötte. Öt évvel később elhalt. Utódja legifjabb fia, Fenkölt Henrik lett.

4. D. (Bölcs vagy Kövér D.), landsbergi őrgróf, «Pompás» Henrik második fia, szül. 1242., megh. 1285. Lengyelországból való visszatértében. 1276. Cseh Ottokár oldalán harcolt Habsburgi Rudolf ellen. 1284. a weissenfelsi Szt.-Klára-kolostort alapítá.

5. D. (ifjabb), l. Diezmann.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is