Dicséret
az erkölcsi nevelés egyik eszköze. Lényegében nem egyéb mint
jutalmazás, azaz a jónak, helyesnek kellemes következménye. A D.-ban a nevelő
tetszése, helyeslése nyilatkozik; ez a gyermekben jóleső érzelmet kelt, mely őt
arra ösztökéli, hogy a jónak, helyesnek követése által ujra szerezze meg
magának azt a jóleső érzelmet. A jutalmazás sok neme közül legajánlatosabb az
okkal-móddal alkalmazott D., mivel ez tisztán erkölcsi természetü, főkép pedig
azért, mivel ezáltal apránként átplántálja a nevelő a maga lelkiismeretét a
növendék lelkébe s igy megteremti benne azt az áhított erkölcsi állapotot,
midőn a hiven teljesített kötelesség megnyugtató tudata s a sikerülés öröme
lesz legfőbb jutalma, azaz midőn a nevelő dicsérete helyébe az a dicséret lép,
amelyet önön lelkiismerete mond egy-egy helyes cselekedete jutalmául. - A
D.-nek is épugy, mint a jutalmazásnak egyáltalán, egész skálája van, kezdve a
nevelő helyeslő fejbiccentésén, vagy a rövid: helyes kifejezésén egészen fel az
ünnepies megdicsérésekig nyilvános vizsgálatok v. iskolai ünnepek alkalmával.
Fődolog, hogy a nevelő a D. alkalmazásánál legyen tekintettel növendéke
egyéniségére. Mig az olyan növendékre, akiben kevés az önbizalom, nagyon
üdvösen hat a D., addig könnyen kárt tehet az olyan gyermek jellemében, akinek
hajlama van az önhittségre.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|