Difteria

v. difteritisz (gör.), ragályos, lázzal lefolyó betegség, mely az esetek legnagyobb számában a torokban (torok-D.) jelentkezik elsőlegesen; a torokkal szomszédos részek, ugymint: orrüreg, gége és légcső stb. többnyire másodlagosan betegednek meg, de itten is, nemkülönben a szervezet egyéb nyákhártya területein, ugymint: hüvely, végbél, hólyag, szemen, bár aránytalanul sokkal ritkábban, felléphet a D. elsőlegesen is. A D.-t már a régiek is ismerték, Galénos igen jellegzetesen irja le; az arabok is ismerték, a középkorban symanche, angina maligna, garotillo név alatt említik. A difteritisz szó Bretameau francia orvostól ered, ki 1821. róla kitünő tanulmányt tett közzé. A D. főként a gyermekkort támadja, de azért felnőttek is megbetegedhetnek benne; különösen a 2-7 évig terjedő korban jelentkezik aránylag gyakran s a gyermekkornak alig van rémesebb ellensége ezen mindenkor sulyos betegségnél. Ugylátszik a D. különösen az utóbbi évtizedekben Európában nagyon elterjedt; a nagyvárosokban állandóan megtelepedett (endemikus) és időről-időre sulyos epidemiák alakjában jelentkezik. Epidemiamentes időben is szórványosan mindenkor előfordul. A D. egyaránt megtámad ép és gyenge szervezetet; de azért tagadhatatlanul létezik egyéni hajlam is; gyenge, vérszegény, görvélyes alkat ugy látszik elősegíti a hajlamot, nemkülönben gyakrabban kiállott toroklob. Némely betegségek után, mint hasi hagymáz, kanyaró stb. a D. hamar jelentkezik, mégpedig gyakran igen sulyos alakban.

A D. lényege sulyos lobos folyamat, melynél a megtámadott szövetek elhalása következik be, ami anyaghiányra, fekélyeződésre vezet. A D. a vele nagy rokonságot mutató crouptól (l. o.) abban különbözik, hogy mig a croupnál a rostonyás kiizzadáson kivül roncsoló folyamat nincsen jelen, tehát a nyákhártya ép marad, a D.-nél a rostonyás izzadmányon kivül a nyákhártya maga is elhal, degenerál. Azonban a két folyamat között az éles határt megvonni nagyon nehéz. A két folyamat egymás mellett egyszerre található, valamint átmenet a crouptól a D.-be is látható. A két folyamat között tehát csak intenzitási különbség van, mit megerősíteni látszik a modern bakteriologiai kutatások azon eredménye is, mely szerint a croupot és D.-t kóroktani tekintetben egy és ugyanazon virus idézi elő. Ma eldöntöttnek tekinthetjük, hogy a D. kórokozója a Löffler által talált és leirt bacillus. Ezen bacillusok megtelepedése a torok nyákhártyán D.-t idéz elő; a bacillusok termelik az álhártyákat és csakis azokban találhatók fel; a vér és az egész szervezet megfertőzése csak azáltal lehetséges, hogy ezen bacillus helybelileg veszedelmes mérget produkál (toxalbumin), melynek felszivódása a test nedveibe a D.-t kisérő sulyos tüneteket idézi elő. A difteritikus helyi megbetegedés tehát az elsőleges folyamat, a D. folyamán fellépő sulyos és vészes tünetek másodlagosak.

A D. kórképe rendkivül változó; majdnem lehetetlen egységes képet röviden irni róla. Nagyon sok függ a megbetegedés terjedelmétól, helyétől és a folyamat intenzitásától és a komplikációktól. Vannak esetek, melyek kezdettől fogva enyhék s gyorsan meggyógyulnak; máskor enyhéknek igérkező esetek, dacolva minden kezeléssel, mégis halálra vezetnek; viszont meg kezdetben igen sulyosnak igérkező esetek váratlanul gyorsan meggyógyulnak. Enyhe esetekben a difteritikus lepedék csak a mandulákat és legfeljebb még a nyelvcsapot szokta bevonni; a hártyák élénk fehér szinüek, lazán tapadnak. Az orr ürege szabad, legfeljebb nátha van jelen, a hang tiszta. A nyaki nyirkmirigyek alig duzzadtak, a beteg közérzete jó, láz enyhe v. hiányzik is, 6-10 nap alatt a betegség lefolyik, néha észrevétlenül is, és csakis esetleges utóbetegségek (hüdések) utalnak egy szerencsésen kiállított D.-ra. Sulyosabbak azon alakok, ahol a garat hátsó fala is bevont. A gége megbetegedésének veszélye imminens (croup), de ettől eltekintve a halál igy is könnyen beállhat. A rekedtség és hangtalanság azonban nem mindenkor ominozus jelentőségü, némely esetben csak erős hurut van jelen. A D. sulyos eseteiben a folyamat igen kiterjedt, a bűz igen feltünő, az u. n. üszkös alaknál penetráns (hullaszerü), az erőbeli állapot kezdettől fogva csökken, a nyaki nyirkmirigyduzzanat nagyfoku, majdnem mindenkor orr- D. is van jelen. A halál többnyire szivhüdés következtében áll be, ritkábban a gége megbetegedése miatt fulladás utján; a legsulyosabb esetekben vérfertőzés képe alatt folyik le a betegség; a vérzésekkel járó esetek mind halálra vezetnek. A D. utóbetegségei közül gyakoriak a hüdések, melyek többnyire csak a garatra és gégére szoritkoznak; ritka esetekben a végtagok, sőt a test összes izmai is hüdve lehetnek. A gyógyulás azonban még ekkor is be szokott állani. A halál fulladás következtében ugyszólva kivételes. A D. prognozisa mindenkor igen komoly; a kimenetelt biztossággal sohasem lehet előre megmondani. A beteg torka már feltisztulhatott, amikor a folyamat egyszerre csak a gégében jelentkezik; a kis beteg már lábbadozik, amikor hirtelen szivhüdés áll be (ritka). Sőt recidivák is lehetségesek. A lefolyást zavarhatja veselob, tüdőgyuladás stb.

A D. gyógykezelése Löffler felfedezése óta határozottan szilárdabb alapot nyert. De arról, hogy ma már e vészes betegség biztos gyógyszere felő1 rendelkeznénk, még szó sem lehet. Ugynevezett specifikumok nem léteznek s a nagy garral és a nagy reklámmal világnak bocsájtott «biztos szerek» mind mulékony értéküeknek bizonyultak. Aki ma azt meri mondani, hogy a D.-t biztosan meg tudja gyógyítani, az v. nem őszinte v. pedig nincsen a betegség lényege iránt tisztában. A D. elleni egyéni óvintézkedés szempontjából ajánlatos még epidemiamentes időben is a torok öblögetése gyenge antiszeptikumokkal. A már beteg gyermek teljesen elkülönítendő, miáltal igen sok esetben sikerül a család többi tagját a betegségtől megóvni. Azonkivül erélyes dezinfekcióra van szükség (különösen ágynemü, fehérnemü, stb.). A gyógyult egyének még 6-8 hétig is fertőzhetnek egészségeseket. Ezt jó tudni a profilaxis szempontjából. A gyógyszerek, melyek a D.-nél alkalmaztatnak, öblögetések, torokviz, fecskendezés, belső adagolás alakjában használtatnak. Csak a következő szereket említjük: Ecet, benzoësav, bórsav, karbol és citromsav; tejsav, szalicil, mészviz; bróm, jód és higanykészítmények, föképen a korroziv és higanycianid; terpentin, papayotinum, légenysavas ezüst és a ferrum sesquichloratum stb. A kezelésnek oda kell irányulnia, hogy a beteg erőbeli állapota emeltessék; tápláló étrend és bor v. cognac adandók.

Forrás: Pallas Nagylexikon