Digamma

(gör., lat. digammum is), helyesebben van, a régi görög abécének 6. jegye

[ÁBRA]

azaz v), mely azonban az egyes nyelvjárásokból lassankint kiveszett. Legelőször az attikai és ión dialektusból enyészett el (már a Kr. e. VIII. sz.-ban végleg), a VII-IV. századig a többiből, a beótok és lakónok még a Kr. e. való III. sz. -ban ejtették. Az eddig (1893) közzétett dialektikus feliratok tanusága szerint D.-t találunk a ciprusi, aiol, tesszáliai, beóciai, éliszi, arkádiai, pamfiliai, epiruszi, hérakleiai, lokriszi, fókiszi, korintusi, korkirai, megarai, argoliszi, achaiai, nagy-görögországi (Alsó-Itália), lakón, krétai, (némely delfii) s Balbilla archaizáló feliratain, nem találjuk viszont nyomát p. az etóliai, akarnániai, ftiótiszi, knidoszi atb. inskripciókon (V. ö. Collitz: Sammlung d. griech. Dialekt inschriften, Göttinga 1884-93. 4 köt.). Feliratokon jegye:

[ÁBRA]

(s kettős gamma = G alakjától kapta később a D. nevét). Nyomát már a homérosi költeményekben metrikai indiciumokból megtalálta Bentley 1713, a hésiodosi költeményekben Paley 1866, a homérosi himn uszokban Hoffmann K. Á. Gy. 1842. Az ez irányban tovább folytatott kutatások a D.-nak e költemények némely kiadásaiban való visszaállítását eredményezték, mely restituálást azonban következetesen keresztülvinni nem tudták. A tudomány mai állása csak annyit enged meg, hogy a D.-t az említett költemények keletkezésekor csak bizonyos sztereotip fordulatokban ejtette ki az ión nép, verslábak tézisében álló rövid magánhangzót t. i. csak igen ritkán hosszabbít meg helyzetileg e költeményekben a rája következő D. Egyéb költők közül az aiol Alkaios és Sapphó, s a lakón Alkmánnál is találjuk a D. nyomát. Az alexandriai Hésychios sok D.-val kezdődő szót közöl szótárában, de mivel a betüt már nem ism erte, a D.-t b-val, g-val v. j-val irja át s az illető szókat az ezen betükön kezdődő lajstromokban regisztrálja.

Forrás: Pallas Nagylexikon