Diocletianus
római császár, teljes nevén C. Aurelius Valerius D., Kr. u.
284-305. Dalmát származásu, egy szabadosnak (libertinus) fia, mint közkatona
kezdte katonai szolgálatát, szolgált Aurelianus és Probus császárok alatt.
Midőn egykor egy belgiumi csapszékben napi kiadásait számítgatta, egy mellette
álló druida nő megpirongatta fukarságáért, mire D. azzal felelt, hogy majd
másként csinálja, ha egyszer császár lesz belőle. A nőnek erre adott jóslata:
«Lesz is belőled, ha egyszer egy vadkant (Aper) megölsz» hivatásszerüen kisérte
hadi pályáján. Kitüntette magát és magas tisztségre emelkedett. Probus császár
halála után követte Carust a persák ellen, s midőn ez alkalommal Carus egy
katonai lázadásnak lett áldozata és fiai nem tudtak felülkerekedni Aperen, a
testőrség parancsnokán, a tisztek hadi tanácsa 284. Chalkedonban D.-t
választotta császárnak, aki Apert megölte. Vetélytársain kivivott győzelme után
Maximinianust választotta társul. A két uralkodó 293. még két társat vett
magához és megosztoztak az államhatalmon, de D. határozott szellemi felsőbbsége
alatt. Nagy kegyetlenséggel nyomta el az egyiptomi zavarokat, a keleti
határokon erődítményeket emelt. Uralkodása 20. évében Rómába ment, de
fukarságával meggyülöltetvén magát, a várost csakhamar elhagyta és kedvelt
székhelyén, Nikomediában (Kis-Ázsia) tartózkodott; utközben kapott sulyos testi
(a keresztény irók szerint lelki) betegsége, megérlelte régi tervét, hogy a
trónról lemond. 305. Élete végső éveit salónai pompás villájában töltötte;
meghalt 313. A tőle behozott alkotmányforma, mely abban állt, hogy a
birodalomnak több egymás alá rendelt uralkodója volt, csak addig állott fenn,
mig ő állt a birodalom élén. Szaporította a provinciák számát, de ezzel a
hivatalnokokét is. Udvarának külső pompáját a persáktól kölcsönözte. A
pretorianusok megapasztásával gátat vetett gyakori zsarnokoskodásuknak.
Császártársai lemondása után is nagy tisztelői maradtak, annál kevesebbre
becsülték őt a keresztény irók a 303. és 304. elrendelt keresztény-üldözések
miatt. Fukarságát és keleti pompa-szeretetét a pogány irók is gáncsolják, ámbát
több, a kereszténységtől átvett intézménnyel emelni igyekezett a sülyedő
pogányságot. A keresztény- üldözések azon az elven alapultak, hogy a trónt a
vallással támogassa. V. össze Vogel, Kaiser D. (1857); Preuss, Kaiser D. u.
seine Zeil (1869), Berhardt, D. in seinem Verhältnis zu den Christen (1862).
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|