Dionysos

a görög hitben vegetációs démon, pontosabban a szőlőnek s a bornak adója, kinek tisztelete a falusi nép körében volt elterjedve. D.-nak tipikusan népies kultusza kezdettől fogva misztikus elemekkel keveredett, mert hiszen a vegetáció szellemének élete a téli elhalást és tavaszi újraéledést egyformán magában foglalta. Az előbbi momentum mély szomorúságot, a második kitörő örömet hoz. A Kr. e. 6. században a delfii papság a népies és népszerű D.-kultuszt felvonultatta a görög felvilágosodás ellen s ezzel az nagy előnyt nyert a többi, misztériumokkal összekötött vallásokkal szemben, különösen mióta Athénben és Attikában meggyökerezett. A falusi nép körében tavasszal számos, az újbor csapraütésével és kóstolásával kapcsolatos ünnepet ültek. Ennek mámoros hangulatából számos költői rögtönzés fakadt, mely utóbb az irodalomban rendkívüli szerephez jutott: szatírdráma, dithyrambos (az isten sajátos himnusza), tragédia és komédia. A két előbbi műfaj tisztán mutatja D.-kultusz extatikus, túláradó, kicsapongó jellegét, az érzelmek uralmát a józan megfontoltságon, a tartalomét a formán. A D.-kultusz és a belőle eredt műfajok kísérő hangszere az idegfelizgató síp (aulos), a hangneme a fríg. D. kultuszát kezdettől fogva keletről, propagálták: körülötte valóban minden keleties, - a görög szellem azonban elég korán magábafogadta s ezzel a befogadással önmagában s összes szellemi alkotásaiban bizonyos kettősséget teremtett. A tiszta, világos, kiegyensúlyozott, tökéletes formájú szellem és annak megnyilatkozása Apolló nevével van összekötve, a fent jellemzett (ennek ellentéte) D.-éval. Ez az ellentét a görögök előtt is ismeretes volt, - a modern művészeti szemléletben azonban egyenesen alapvető megkülönböztetésként vezette be Fr. Nietzsche Die Geburt der Tragödie c. munkája, az értelmi (ezzel a formát megőrző) és az érzelmi (s ezzel a tartalmat hangsúlyozó) művészi eljárásra és alkotásra vonatkozóan.

Forrás: Zenei lexikon