Disjunctio
(lat.) a. m. szétválasztás, logikai műszó bizonyos
meghatározott ellentét jelzésére. D. van 1. fogalmak közt, ha azok egymást kizárják,
t. i. egy felsőbb, nemi fogalom (genus) egyes fajai (species) közt; a négyzet,
egyenszög, rombus és romboid egymást kizáró, diszjunktiv fogalmak. A D. a
fogalmak közt teljes, ha a nem valamennyi faját fölsoroljuk. - 2. Fontosabbak a
D. itéletek, melyekben vagy az alany vagy az állítmány diszjunktiv fogalmakból
áll. P. Ez a sik háromszög, vagy hegyes- vagy tompa- vagy derékszögü. E pörben
(melyben két tanu ellentétesen vallott) ugy az egyik, mint a másik tanu
hazudott. A diszjunktiv itéletből, ha helyesen van fölállítva, következik, hogy
ha az egyik tagja igaz, a többi nem lehet igaz; viszont, ha valamennyi tagja
egynek kivételével nem igaz, ennek az egynek kivételével igaznak kell lennie.
Ha a háromszög derékszögü, akkor nem lehet se hegyes, se tompaszögü. Minden
azon fordul meg, vajjon a D. teljes-e. Mert ha p. nem teljes, akkor a
legnagyobb tévedésnek vagyunk kitéve. Ha p. ezt a nem teljes D.-t állítjuk föl:
Ez a kép vagy szép vagy rut, ez az ember vagy bünös vagy ártatlan, ez a
rendszer vagy igaz vagy nem igaz, tekintetbe nem véve, hogy szép és rut, bün és
ártatlanság, igazság és tévedés közt számtalan az átmenet, akkor a D. ereje
csak tévedésbe visz bennünket. Hasonlókép tévedünk, ha egyik eset sem igaz; ha
p. azt mondjuk: ezt a verset vagy Petőfi vagy Arany irta, holott egyikük sem
irta. A D.-nak teljesnek és olyannak kell lennie, hogy a fajok tényleg
hozzátartozzanak a nemhez. D. a botanikában a. m. szétválás. D. a zenében l.
Diazeuxis.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|