Díszítés

Díszítmény, a szónak egyszerü értelmében diszítmény mindaz, aminek az a föladata, hogy valaminek diszül szolgáljon. Igy a művészetben is. Valamely művészeti alkotásnak diszeül szolgálhatnak ugy a természetes D.-k, melyeket a természet nyujt, p. virágok, galyak stb., valamint oly tárgyak, melyeket az ember állít elő, p. szobrok, festmények, kelmék stb. Szükséges, hogy a D.-t megkülönböztessük az ékítménytől, ámbár a két fogalomnak egészen szabatos meghatározása nem épen könnyü és nem kivétel nélkül való. A D. mint művészeti szó, taulajdonképen olyan diszt jelent, mely arról, amit díszít eltávolítható, nincs vele szoros és belső kapcsolatban. Az ilyen diszítésnek tulajdonképen legfőbb tárgya az épület, annak külseje és belseje. A zászlók, a szőnyegek, kelmék, koszoruk, szobrok, festmények stb., a ház külsejének diszítményei. A butorok, kárpitok, szobrok, festmények, virágok stb., a ház belsejének D.-ei. Ékítmény az, ami a tárggyal, melyet diszít belső kapcsolatban van, annak egyszersmind alkotó elemét teszi. Például a párkány, a kőből faragott levelek, szalagok, gyöngysorok, fogsorok stb. ékítményei az épületnek. Hasonló elemek a butorokon, kereteken és egyéb kisebb tárgyakon is fordulnak elő. Ebből következik, hogy ékítményes tárgyak, mint p. a butorok, képkeretek, edények, kelmék D.-eül szolgálnak az épület belsejének, mely maga is ékítményes alkotás. Az ékítményes tárgyak közé soroltuk a kelméket és az edényeket is. Szorosan véve a kelmét diszítő mustrák ékítmények, mert a fonalak, melyek azt előállítják, a kelmének alkotó elemei. Az edényt, értve különösen az agyagedényt diszítő formák nem alkotó elemei ugyan az edénynek, amennyiben ez nem több darabból összeállított szerkezeti alkotmány, de amellett, hogy az edényt diszítik, egyszersmind kiemelik annak alakját. Ennek dacára a kelmék mustráit, valamint edények diszét nem ékítménynek, hanem diszítménynek szokás nevezni. L. Décor.

Magyar D. a virágokból, névszerint: rózsából, szegfüből, tulipánból, gyöngyvirágból, rozmaringból egybeállított szines sikdiszítmény. Jellemző vonását éppen nem e virágok, mint olyanok önmagukban képezik, mert rózsából, szegfüből stb. állhat bármely D. anélkül, hogy az magyarnak volna mondható. A magyar diszítmény lényege első sorban ama virágok egészen sajátos, a természetes formáktól eltérő, egy bizonyos rendszer szerint egyszerüsített, átváltoztatott alakításában (atilizálás) rejlik. Ez a fő ismertető jel. Hozzájárul másodsorban az ekként alakított virágoknak szintén sajátos elrendezése a diszítendő tárgy fölszinén, annak egyes mezőiben, végül az egyszerü, tiszta, erős, sokszor nyers szinezés. Az egyes virágok természetes formáinak átváltoztatása oly nagymértékü, hogy akárhány esetben alig ismerhető föl a virág. Igy p. a II. számu melléklet 19. és 21., de még inkább a III. számu melléklet 29. diszítményén a rózsa inkább pávatollhoz hasonlít, s némelyek annak is tartják. Az elrendezés rendszerint szimmetrikus, de előfordul, bár nagyon ritkán nem szimmetrikus elrendezés is. Ilyen p. a III. számu mellékleten a 30. szám alatt ábrázolt tiszafüredi butykos, melyen a virágcsokor elrendezése, nem tartva szem előtt a tárgy alkatát, egészen japáni izlésü. Itt a virágcsokor, tehát a járulék uralkodik a tárgy, s igy a lényeges fölött, melyet diszít. Annál sajátszerübb és feltünőbb az a fordított viszony, minél kevésbbé természethüek a virágok formái. Ez annyit jelent, hogy természetesség van a D. elrendezésében, de nincs természetesség annak alakításában. A japáni izléstől tehát annyiban különbözik, hogy amaz a természetes elrendezésü D.-t egyszersmind a csalódásig fokozott természethüséggel alakítja még legapróbb részleteiben is. A magyar D. tehát a legnagyobb mértékben mesterkélt, amilyen p. az arab D. is, melyben a növényi elemek a felismerhetetlenségig át vannak változtatva, inkább geometriai formákhoz hasonlítanak.

Nehéz eldönteni azt, hogy miként állott elő a természeti tárgyaknak, a virágoknak ez átformálása. Valószinü, hogy a tünemény forrása jelentékeny részben a teknikai eljárásban, kivált a himzésben rejlik. Mert az nyilvánvalónak látzsik, hogy a magyar diszítmény határozottan himzett jellegü. Ámbár másrészt azt nem lehet állítani, hogy a himzés okvetlenül megköveteli a virágoknak ilyetén mesterkélt átalakítását. Eféle stilizálás még himzés közben csak ott következik be, ahol nincs érzék a valóság iránt, vagy ahol a kézi ügyesség alacsony fokon áll, s ahol ennélfogva forgalomban levő, általánosan elfogadott mustrák szerint dolgoznak és e mustrák kezdetben természethüebbek, de sokszoros lemásolás, kevésbbé járatos utánacsinálás közben egészen kivetkőznek formáikból, megmerevedett vázakká változnak. A magyar diszítmény stilizált volta tehát nem alkotó erőről, hanem inkább elernyedtségről tanuskodik. A formák e sajátságával megegyezik a diszítménynek egyszerü, élénk, sőt erős és árnyalatokban szükölködő szinezése. Akárhányszor kiáltó szinek kerülnek közvetlen szomszédságba. Ha a magyar diszítményt e tekintetben egybevetjük a vele rokonságot mutató perzsa diszítménnyel, melyen az egyes szineket aranyos vonalak határolják, arról győződünk meg, hogy eredetileg a magyar disztítmény sem volt hiján az aranynak, s csak későbben fosztatott meg ez elemtől, melyre a kiegyenlített szinhatás érdekében szüksége van.

A magyar D.-t kétféleképen osztályozhatjuk. Az egyik osztályozás szerint megkülönböztetjük a mai nap is gyakorlatban levő népies diszítményt a XVII. és XVIII. sz.-ban divott diszítménytől, amilyenek a III. mellékleten 27. 28. és 32. szám alatt bemutatott részletek.

Ezek meg p. a debreceni cifra szür diszítményei közötti különbség szembeszökő. A XVII. és XVIII. sz.-beli magyar diszítmény emlékei leginkább himzések, pergamenra irt okmányok, továbbá templomok famennyezetének festett, végül ötvösművek zománcozott diszítményei. A ma is divó népes D.-t az előállítás módja szerint osztályozhatjuk himzett, festett, faragott és vésett diszítményekre. Legáltalánosabb elterjedésü az ország több vidékén a nép ruházatának: a szürnek, a subának, a ködmönnek, mellénynek, ingvállnak, köténynek és egyéb fehérnemünek himzett diszítménye. A festett D. butorokon és agyagipari termékeken fordul elő, a faragott és vésett diszítmény az erdélyi részekben divik (L. III. melléklet 24. 33.sz.).

A magyar diszítmény eredetének kérdése ez ideig nincs eldöntve.

Forrás: Pallas Nagylexikon