Díszítő művészet

mindaz, ami a diszítmények előállításával és elrendezésével foglalkozik. Ezt közönségesen alsóbbrangu művészetnek szokás tekinteni. Tulajdonképen minden művészet diszítő művészet, amennyiben termékeinek az a föladatuk, hogy bizonyos főcél mellett, legyen az akár gyakorlati, akár erkölcsi, arra is hivatva vannak, hogy diszül szolgáljanak. Az iránt nincs véleménykülönbség, hogy az iparral kapcsolatos művészet minden ága egyszersmind diszítő jellegü is. Ilyenek: az asztalosság, a bronzművesség, az ötvösség, az agyagművesség stb. Hasonlóképen az építészet sem egyébb mint D. Csupán a szobrászat és a festészet alkotásai tekintetében térnek el a nézetek. Legtöbben nem hajlandók ezeket a D. körébe foglalni, még akkor sem, mikor abba határozottan beleillenek. Ilyenek p. a falképek, a domboru művek, a szobrok, a médaillonok stb., melyek valamely épülethez tartoznak. Ebbő következik, hogy a D. mint olyan, mely a diszítmények előállításával foglalkozik, igen széleskörü; magában foglalja a művészetek összeségét, tehát a festészetet és a szobrászatot is. Kivételt képeznek azonban a két utóbbi művészet amaz alkotásai, melyek tekintet nélkül a környezetre készültek, céljuk önmagukban, saját tartalmukban van.

A D. a népek és az idők változó izlése szerint igen sokféle, vannak azonban általános érvényü szabályai is, melyekhez mindig kénytelen alkalmazkodni. Igy p. az ó-kori népeknél és az uj korban is a XVIII. sz.-ig a diszítmény elrendezése mindig szimmetrikus volt, a XVIII. sz. izlése honosította meg a diszítmény nem szimmetrikus elrendezését, mely a czikornyás rokoko-művészetnek egyik lényeges jellemvonása. Ázsia keleti népeinek, a khinaiak és a japániak diszítő művészete sohasem követi a szimmetria elvét. Ugy a szimmetrikus, mint a nem szimmetrikus elrendezésnek megvannak a nagy változatosság mellett a saját törvényei. A diszítmény szimmetrikus elrendezése is lehet vagy egészen szigoru, midőn a merőleges tengellyel két egyenlő részre osztott térnek két felében nagyságra és formára szabatosan megegyező elemek vannak, vagy lehet viszonylagos, midőn nem minden egyes részlet, hanem azok összesége egyező.

A diszítmény szimmetrikus elrendezésének egyik sarkalatos törvénye az, hogy a díszítendő tárgynak a felszine, vagy felszinének valamely mezője helyesen legyen részekre osztva. Az osztás lehet akár merőleges, akár vizirányos, de mindig alkalmazkodnia kell a tárgy szerkezetéhez és a tárgy alkatának a fő részét, az uralkodó formáját ki kell emelnie. S miként minden szerkezeti alkotásu tárgynak van egy fő része, uralkodó formája, ugy a díszítmény elrendezésében is kell egy uralkodó iránynak lenni. Például a hosszu oldalával merőlegesen álló négyszögben meg a kerek mezőben egészen különböző irányu lesz az elrendezés. Vannak tárgyak, melyeknek jobban megfelel a diszítmény merőleges irányu elrendezése, mert formájuk hatását fokozza; másokhoz ez okból jobban illik a diszítmény vizirányos elrendezése. A diszítmény ferde elrendezése rendszerint kárára van a tárgy hatásának. A görögök a díszes edények igazi mesterei; az edények diszítésénél mindig a vizirányos elrendezés elvét követték, mert akként az edény egyes részeit: a talpát, a hasát, a nyakát, a száját még jobban kiemelték.

A diszítmény elrendezésének egyik nehéz része az, hogy hol van helyén az egyenes, s hol a görbe vonalu elemekből álló diszítmény? Általános szabály, hogy az egyenes vonalu elemek helyesebben diszítik a tárgy merőleges szerkezeti részeit, mig a görbevonalu diszítményeknek az előbbieken nyugvó részeken van jobb helyük. További fontos szabály a diszítmény léptéke, a mire nézve irányadók: az emberi alak nagysága, az egyes részek mérete, az összhatás és a diszítmény alkalmazása. A diszítmény jó hatásának nem kevésbbé lényeges tényezője a hasonló és a különböző részletek helyes felhasználása; ezek az elemei egyrészt az ismétlődésnek, másrészt a változatosságnak. Végül fontos a részletek helyes összekapcsolása, az egésznek valószinüsége és a hátulsó tere. V. ö. Mayeux, La Composition décorative.

Forrás: Pallas Nagylexikon