Disztichon

(gör.), kétsoros antik versszak, minő többféle van, mint a daktilikus hexameterből és tetrameterből álló D., számos epodikus D., de abban egyeznek, hogy a két sor más-más soralak, olykor külön ritmusfajhoz is tartoznak. Legnevezetesebb a hexameterből és pentameterből alkotott daktilusi D. (elegiai versmérték), mely az epikus hexameter után csakhamar, még a Kr. e. VIII. sz. közepén kifejlődött az ioni törzs költészetében, először Kallinos, Tyrtalos és Archilochos használták, és átmenetül szolgált a lirai formák képződésében. Szerkezeti elve az, hogy a hexameter fölveti a tételt, a pentameter pedig részletezi, bővíti, variálja s a hexameterben megütött hangot rezegteti tovább a maga gyöngébb, kétszer is megtörő hullámzásában. Ez elidőzés, révedezés egy-egy motivumnál lirai vonás és a D. volt a fejlődő lira első formája a görögöknél. Mikor pedig a lira is sokfelé ágazott s mindegyik fajának saját formája is támadt, a Disztichon főleg a reflexiv (elegikus és gnómikus) költészet számára foglaltatott le, s évszázadokon át ezen műfajok formája maradt. A római költészet is átvette, ahol legkitünőbb művelője Ovidius volt. Irták latin nyelven a középkorban is, s még inkább a renaissance óta. A modern nyelvek közül a németben (Goethe, Schiller) és a magyarban művelték leginkább. Nálunk Erdősi János irt először D.-okat 1541. legszebbeket Vörösmarty, Kazinczy stb., költőink szintén elegiákban és epigrammokban alkalmazták. Különosen az epigramm ellentétét és pointejét élesen kiemeli a disztichont alkotó két sor ellentéte, a pentameter két fele közti fokozat és a pentameter csattanó végződése.

Forrás: Pallas Nagylexikon