Ditirambosz

a poétikában, a lirai költészetnek egy faja, eredetileg Bakchos tiszteletére énekelt himnusz. Bakchos ünnepein a fanatikus tömeg körmenetekben énekelte az isten csodálatos tetteit és az emberekkel közlött áldásos adományait; ez énekekben eleinte a Bacchus testiséget illető adományai iránt való magas foku lelkesedésen kivül alig volt meg a művészetnek egyéb követelménye; a forma, a kidolgozás művészietlen, darabos, a nyelv a magasan szárnyaló érzelmekkel szemben fogyatékos. Később azonban, amint a Bakchos tisztelete elterjedt s egyes görög városokban nemzeti ünneppé emelkedett: a D. is művészibb alakot nyert. K. e. 620. Arion hires korintusi költő már megszabta szerkezetét, s hihetőleg ő hozta be belé a sztrófát és antisztrófát, mely a D.-ból kifejlett görög tragédiában mindvégig megmaradt s nagy szerepet játszott. Még nagyobb tökéletességre jutott a D. Athénben, hol a legfényesebb Bakchos-ünnepeket ülték, s Kr. e. az V. sz.-ban a leghiresebb költők versenyeztek egymással D.-ok szerzésében, mint: Lásos, Simonidés, Pindaros. A D.-nak ezen régi irányát a lelkesedés magas foka, a ritmusnak és nyelvnek szenvedélyes csapongása, s mindenekfelett méltóság és természetesség jellemezték. Melanippidés (kb. Kr. e. 400) óta a természetességet mesterkéltség, a lelkesedést dagályosság, az erővel teljes nyelvet a képek tulzása és rakásra halmozása váltotta fel a D.-ban, az antisztrofikus szerkezetet pedig elhanyagolták. Ez ujabb irány nevezetesebb művelői voltak még: Philoxenos, Kinésias, Phrynnis, Timotheus, Polyeidos, Telestés. Nagy megtiszteltetés volt bármely költőre nézve, ha D.-át előadásra elfogadták, valamint a karra, ha annak előadásával megbizták; a költő triposzt (háromlábu díszemléktárgy), a kar pedig egy bikát kapott jutalmul, melyet az ünnepen fel is áldoztak.

E korból csak igen csekély számu töredék maradt ránk, Pindarosnak és Horatiusnak fenmaradt költeményei közt is van néhány D.-szerü költemény, de egy sem tisztán D. Későbben nemcsak Bakchos, de más isten tiszteletére is énekeltek D.-t. Előfordult a későbbi európai irodalmakban is, s ma általában magas szárnyalásu, inkább érzéki mint szellemi motivumok által gerjesztett lelkesedést kifejező, vagy dicsőítő lirai költeményt értünk alatta; éppen az érzéki motivumok különböztetik meg a D.-t az ódától, melyet mindig valamely eszme, elvont gondolat teremt. A mai D. nemcsak örömmámort kifejező tartalmával s a képzelet ujjongó csapongásával, hanem a nyelv és külalak szabadabb mozgásával is emlékeztet az egykor Dithyrambost dicsőitő zajos énekekre. - D. a zenében oly költemény, melynek kifejezése viharos, féktelen és vad; a D. elnevezés tehát a zenedarabnak nem a formájára, hanem annak kifejezésére vonatkozik. A legsikerültebb ilynemü szerzemények, a kisérettel ellátott vagy anélkül karzenében fordulnak elő, p. az u. n. Bacchus-kar Mendelssohntól, a Sophoklés Antigoné-jéhez irt zenében.

Forrás: Pallas Nagylexikon