a poétikában, a lirai költészetnek egy faja, eredetileg
Bakchos tiszteletére énekelt himnusz. Bakchos ünnepein a fanatikus tömeg
körmenetekben énekelte az isten csodálatos tetteit és az emberekkel közlött
áldásos adományait; ez énekekben eleinte a Bacchus testiséget illető adományai
iránt való magas foku lelkesedésen kivül alig volt meg a művészetnek egyéb
követelménye; a forma, a kidolgozás művészietlen, darabos, a nyelv a magasan
szárnyaló érzelmekkel szemben fogyatékos. Később azonban, amint a Bakchos
tisztelete elterjedt s egyes görög városokban nemzeti ünneppé emelkedett: a D.
is művészibb alakot nyert. K. e. 620. Arion hires korintusi költő már megszabta
szerkezetét, s hihetőleg ő hozta be belé a sztrófát és antisztrófát, mely a
D.-ból kifejlett görög tragédiában mindvégig megmaradt s nagy szerepet
játszott. Még nagyobb tökéletességre jutott a D. Athénben, hol a legfényesebb
Bakchos-ünnepeket ülték, s Kr. e. az V. sz.-ban a leghiresebb költők
versenyeztek egymással D.-ok szerzésében, mint: Lásos, Simonidés, Pindaros. A
D.-nak ezen régi irányát a lelkesedés magas foka, a ritmusnak és nyelvnek
szenvedélyes csapongása, s mindenekfelett méltóság és természetesség
jellemezték. Melanippidés (kb. Kr. e. 400) óta a természetességet
mesterkéltség, a lelkesedést dagályosság, az erővel teljes nyelvet a képek
tulzása és rakásra halmozása váltotta fel a D.-ban, az antisztrofikus
szerkezetet pedig elhanyagolták. Ez ujabb irány nevezetesebb művelői voltak
még: Philoxenos, Kinésias, Phrynnis, Timotheus, Polyeidos, Telestés. Nagy
megtiszteltetés volt bármely költőre nézve, ha D.-át előadásra elfogadták,
valamint a karra, ha annak előadásával megbizták; a költő triposzt (háromlábu
díszemléktárgy), a kar pedig egy bikát kapott jutalmul, melyet az ünnepen fel
is áldoztak.
E korból csak igen csekély számu töredék maradt ránk,
Pindarosnak és Horatiusnak fenmaradt költeményei közt is van néhány D.-szerü
költemény, de egy sem tisztán D. Későbben nemcsak Bakchos, de más isten
tiszteletére is énekeltek D.-t. Előfordult a későbbi európai irodalmakban is, s
ma általában magas szárnyalásu, inkább érzéki mint szellemi motivumok által
gerjesztett lelkesedést kifejező, vagy dicsőítő lirai költeményt értünk alatta;
éppen az érzéki motivumok különböztetik meg a D.-t az ódától, melyet mindig
valamely eszme, elvont gondolat teremt. A mai D. nemcsak örömmámort kifejező
tartalmával s a képzelet ujjongó csapongásával, hanem a nyelv és külalak
szabadabb mozgásával is emlékeztet az egykor Dithyrambost dicsőitő zajos
énekekre. - D. a zenében oly költemény, melynek kifejezése viharos, féktelen és
vad; a D. elnevezés tehát a zenedarabnak nem a formájára, hanem annak
kifejezésére vonatkozik. A legsikerültebb ilynemü szerzemények, a kisérettel
ellátott vagy anélkül karzenében fordulnak elő, p. az u. n. Bacchus-kar
Mendelssohntól, a Sophoklés Antigoné-jéhez irt zenében.
Forrás: Pallas Nagylexikon