Doctrinaire

(franc., ejtsd: doktriner), aki a doktrinákba kapaszkodik, pedansan az iskolaszerü tanokhoz ragaszkodik, az adott körülményeket nem veszi tekintetbe s gyakorlatiatlan eljárást tanusít. Franciországban a restauráció alatt D.-eknek a parlamenti ellenzék egyik frakciójának ama tagjait hitták, akik az esetlegesség politikája ellenében tudományos államtant akartak érvényre emelni. Ez a frakció Broglie herceg szalonjában keletkezett, feje a kamarában Royer-Collard volt, a sajtóban és egyesületekben pedig Guizot által volt képviselve. Főorganumai voltak: Le Globe és Constitutionnel. A frakció jelszava volt: az alkotmányos rendszernek a XVII. Lajos-féle Charte alapján való kidolgozása.

D.-eknek nevezték nálunk azokat a férfiakat, kik az 1840-48-iki korszakban egyéb korszerü reformok mellett, különösen a parlamentáris kormányformának és a központosításnak voltak szószólói a dikaszteriális igazgatással és a megyei rendszerrel szemben. Nem szenved kétséget, hogy ideáljok külföldi, az angol és tán még inkább az akkor virágzó korát élő francia, Thiers-Guizot-féle parlamentarizmus volt. Népszerüségre annál kevésbbé tarthattak számot, mert fellépésök éppen azon korba esik, midőn a megye, előbb mint az alkotmányosság és nemzetiség bástyája, Ferenc császár abszolutizmusával szemben, majd mint a közvélemény kifejezője és irányzója, kétségtelenül hazánk legünnepeltebb kintézménye volt. Ezért és különösen mivel általános elvekből indultak ki, okaikat a tudomány tárházából merítették, és inkább okoskodással akartak győzni, mint szenvedélyes izgatással, ellenfeleik félig gunyosan, D.-eknek, az elmélet embereinek nevezték őket. Többnyire előkelő ifjak voltak, kik utazás és tanulmány által ismerték a művelt nyugatot, mint B. Eötvös József, B. Kemény Zsigmond és Pulszky Ferenc. Mellettök küzdött első sorban Szalay László, később Csengery Antal is. Széchenyi első sorban a gazdasági vivmányok terén követelte a haladást, azaz a külföldhöz való közeledést. Őket ellenben tanulmányuk inkább a jogi és alkotmányos élet tényezőinek kutatásához vezette, és igy a személyes szabadságnak, a jogbiztosságnak és a polgári egyenlőségnek elérésében és az ezekhez vezető intézmények meghonosításában látták a lefontosabb lépést ahhoz, hogy hazájukat a művelt országokkal egy sorba emeljék és azt a kultura minden áldásában részesítsék. Ez iránynak volt következése, hogy mindnyájan, elől Szalay Lászlóval, oly nagy sulyt helyeztek a városoknak a polgári elemnek fejlesztésére. Oly tényezőt vettek figyelembe, mely az alkotmányon belől alig számított, és a politikai nemzettel, a nemességgel szemben addig már mint nagyrészt idegen sem birt érvényesülni.

A kormány rendíthetetlen konzervativ iránya miatt ez elvek megvalósítása nagyon is távolesőnek látszott: inkább ideális magasságban látszottak, semhogy komolyen lehetett volna átvételökkel és annak módjával foglalkozni. Ahhoz, hogy Magyarországban, belátható időben a liberális és humanus eszmékben nyugvó állam felépítésére lehessen gondolni, egy Eötvös költői lelkületére, egy Szalay törhetetlen jogérzetére volt szükség. A gyökeres reform annyira távol esett még a láthatártól, hogy a legtöbben, és ebben konzervativok és ellenzékiek egyetértettek, alig nézték őket másnak, mint ártatlan álmodozóknak. Éppen a modern állam, mint a nemzet akaratának hatalmas és tevékeny kifejezője, volt Magyarországon egészen idegen fogalom. Érezték a nemzet gyöngeségét, megoszlását, de még Kossuth is kijelentette, hogy oly eszmét, mely az összes magyar nemzetet birná egyesíteni és erősíteni, nem ismer. A D. ez eszmét megtalálták az államban, melyben a nemzet akarata szabad választáson alapuló parlamentben fejeztetik ki, és felelős kormány által hajtatik végre. Egy szerencsés véletlen kezökbe adta az eszközt, mellyel a közvéleményre hathattak. Kossuth 1844 derekán kénytelen volt elhagyni a Pesti Hirlap szerkesztését. Az ellenzéki lap vezetését Szalay László vette át, kivel együtt elvtársai katedrának használták e még mindig legolvasottabb ujságot, melyről eszméiket a nemzettel megismertethették. Három év alatt meg volt a modern állami berendezés egy ága, melyet be nem mutattak, nem volt a közjog egy kérdése, melyet föl nem világosítottak volna.

Legfőbb erejöket mégis a megye elleni küzdelemnek szentelték. Ebben nem csupán a francia központosítás elveit követték, hanem a honi viszonyokat tekintve, egészen következetesen jártak el. Az ősi, feudalis intézmény tehetetlensége, mely a nemzet erejét elzsibbasztja, és a modern állam felépítésének legfőbb akadálya idézte elő támadásukat az alkotmány bástyája ellen. Addig sem volt titok a beavatottak előtt, minő keveset tesz tulajdonképen a megye, és mennyire egyes előkelő családok érdekében történik ott minden. Most a nagyobb nyilvánosság köztudomásuvá tette az eseteket, az ébredő és növekvő erkölcsi érzés nem türte, hogy büntetlen maradjanak. Kemény Zsigmond röpirata a korteskedésről nagy éleselmüséggel feltárta a nemzeti hiba eredetét és káros következését nemcsak a közigazgatásra, hanem az uralkodó osztály jellemére nézve. Eötvös József, a Falu jegyzőjében, költői becsü képét rajzolta a megyei állapotoknak tele erkölcsi haraggal és emésztő gunnyal. Ugyancsak Eötvös volt az, ki egy cikksorozatban, melyet «Reform» cim alatt külön munkában is kiadott, mintegy teljes programmját nyujtotta a D. pártnak. A megye, a rész helyébe, a nemzetnek, az államnak kell lépnie. A D.-ek szólottak már cenzusról, örökösödési törvényről, esküdtekről, sajtótörvényről, akkor, midőn még teljesen fennállott a nemesi kizárólagos választási jog, az ősiség, a megyei törvényszék és a cenzura. Nemzetünknek ők nyujtották azt a politikai iskolázást,mely érthetővé, némileg természetessé tette előtte az 1848. bekövetkező nagy alkotmányos és társadalmi átalakulást. A D. Apponyi kormányával és annak sikereivel szemben először hangoztatták az ellenzék egyesülésének szükségét. Nagy diadal volt reájok nézve, hogy az 1847-ki, Deák által szerkesztett ellenzéki programm, a felelős kormányt és a parlamentarizmust az alkotmány legfőbb biztosítójául jelöli meg. Még nagyobb diadaluk volt, hogy Kossuth 1848 márc. 3. ugyanazon jelszóhoz füzte a monárkia egész ujjáalakítását. Az 1848-ki törvényekben uton, utfélen az ő szellemökre ismerünk. A legnehezebb kérdés: a megyei autonomia megegyeztetése a parlamenti kormánnyal megoldatlan maradt, és a szabadságharc kitörése lehetetlenné tette e nagyfontosságu problemának komoly megvitatását és megfejtését. V. ö. Beksics Gusztáv, A magyar doctrinairek. (1882).

Forrás: Pallas Nagylexikon