Dogma

(gör.), a pogány bölcselőknél és klasszikusoknál határozatot, nézetet, rendeletet, törvényt jelent. Egyes bölcseleti iskolák tantételét is D.-nak nevezték. A szentirás e szóval jelöli az állami törvényeket (Dán. 2. 13: Luk. 2, 1 stb.), Mózes törvényeit (Efer. 2, 15) az apostolok rendeleteit és az apostoli zsinat határozatait (Ap. csel. 16, 4; 15 28). Az egyház atyái az összes keresztény hit- és erkölcstanokat nevezik D.-nak, főleg ellentétben az eretnekek állításaival vagy egyeseknek nézeteivel. Igy lett e szó terminus technikus a kat. teologiában az Isten által kinyilatkoztatott és az anyaszentegyház által elénk adott összes igazságok megjelölésére. Jézus Krisztus az apostolok utján a kinyilatkoztatást kihirdette és befejezte. Ez a kinyilatkoztatás benfoglaltatik a szentirásban és a hagyományban; e két forrásban benn van tehát minden D. (Dogmata implicita). Ezen kinyilatkoztatásnak őre és magyarázója az egyház, melyet a szentlélek kegyelme megóv minden tévedéstől a kinyilatkoztatás körül. Valahányszor az egyház egy-egy hit és erkölcsi igazságot megvall (p. ünnepélyes hitvallásaiban, liturgiájában stb.), v. ünnepélyesen kihirdet, megmagyaráz, definiál (p. az egyetemes zsinatok vagy az egyház feje, a pápa), csakis az isteni kinyilatkoztatás forrásaiból merít. Ezen az egyház által megvallott vagy kihirdetett igazságot nevezik dogmata explicita (quoad nos), tulajdonképeni D.-nak. A keresztény ember köteles ugyan általában mindazt elhinni, ami a kinyilatkoztatásban foglaltatik; mégis különösen tartozik minden egyes az egyház által definiált és az ő tudomáséra jutott igazságot hittel elfogadni. Ha általában a kinyilatkoztatást elveti, deista; ha bármely, az egyház által kimondott dogmát nem fogad el, eretnek lesz. A D. megmagyarázott lényegéből világos, hogy az változhatatlan. Az egyház megmagyarázhatja, kihirdetheti a D.-t, de az egyszer megmagyarázott D.-t meg nem változtathatja. Minthogy a kinyilatkoztatott igazságok vagy az ember értelmére általában, vagy egyszersmind cselekedeteire is vonatkoznak, kétféle D.-k különböztethetők meg: a hit és az erkölcs D.-i (dogmata fidei et morum); bár a megkülönböztetést jelelő szavak nem fejezik ki teljesen magát a lényeget: ugyanis az erkölcsi dogmákat is kell hinni. Ezeknek tudományos rendszerben való előadása alkotják a tulajdonképeni teologiát. A XVII. sz.-tól kezdve külön tárgyalják a hit D.-it s ezt dogmatikának nevezik, s külön az erkölcs dogmáit, és ez az erkölcstan. A dogmatikát általában két részre osztják: alapvető (fundamentalis) dogmatika, máskép apologia, mely a keresztény hit és egyház igazságát és isteni eredetét bizonyítja; részletes, ágazatos (specialis) dogmatika, mely az egyes isten által kinyilatkoztatott és az egyház által elénk adott hitigazságokat rendszerbe foglalva tárgyalja. Ez utóbbi módszerét tekintve vagy pozitiv, ha a hitigazságokat főleg csak a kinyilatkoztatás forrásaiból (szentirás és hagyomány) bizonyítja; v. spekulativ (skolasztikus), ha a hitigazságokat a filozofia segélyével megmagyarázni törekszik.

Forrás: Pallas Nagylexikon