Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Dohányadó... ----

Magyar Magyar Német Német
Dohányadó... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Dohányadó

és dohányegyedáruság. A D. ugy elterjedtségére, mint pénzügyi eredményére nézve a legfontosabb fogyasztási adók egyike. A dohányfogyasztás Európában a XVI. sz. végén terjedvén el, ez előtt az idő előtt D.-ról szó sem lehetett. Franciaország volt az első állam, mely a dohányfogyasztást megadóztatta. A francia D.-nak első beszedési módja, mely 1629. lépett hatályba, a behozatali vám volt. Harmincöt évvel rá a francia kormány a dohányegyedáruságot hozta be, mely ettől az időtől kezdve az 1791-ik évig haszonbérleti kezelés alatt állott. A forradalmi kormány a dohányegyedáruságot 1791. megszüntette, azonban Napoleon a dohányadó több fajával tett eredménytelen kisérletek után azt 1811. ujból behozta, s a dohányegyedáruság Franciaországnak ma is egyik legbőségesebb bevételi forrása. A francia dohányegyedáruság tiszta hozadéka oly gyorsan emelkedik, hogy 1815. csak 32 millió frankot tett, 1837. 80 millió frankra, 1860. 143 millióra, 1880. 280 millióra és 1890. már 326 millió frankra rugott. Ausztriában a dohányegyedáruság 1728. lépett életbe. I. Lipót császárnak, amidőn vadászati készüléke megujításának költségei felett aggódott, Khevenhüller gróf azt az ajánlatot tette, hogy elvállalja a költségeket, ha a császár Alsó-Ausztriában a kizárólagos dohánykereskedés jogával ajándékozza meg. A császár elfogadta az ajánlatot; az egyedáruság később az összes osztrák tartományokra kiterjesztetett s 1784. állami kezelésbe ment át. Az osztrák dohánymonopolium tiszta pénzügyi eredménye évi 50-52 millió forint. Magyarországon a dohányegyedáruság behozatala iránt már a mult század folyamán történtek kisérletek, de a bécsi kormány törekvése a nemzet ellenzésén hajótörést szenvedett, a dohánymonopoliumot tényleg csak az 1850. nov. 29. császári nyiltparancs hozta be. Az 1868. XIV. t.-c. s az ennek érvényét meghosszabbító későbbi törvények a dohányjövedék kezelésére nézve gyakorlatban volt szabályokat egyik évről a másikra fentartották, mert az országgyülés akkor még ugy vélekedett, hogy a dohányegyedáruság talán meg lesz szüntethető, mig végre az 1875. XLVIII. t.-c. elrendelte, hogy a dohányjövedék kezelésére gyakorlatban levő szabályok a törvényhozás további intézkedéseig érvényben maradnak. Ettől az időtől kezdve két izben foglalkozott az országgyülés a dohányjövedék rendezésével, t. i. 1876. s az 1887. évben. Az 1876. IV. t.-c. a saját használatra való dohánytermesztés utáni illetéket 100 %-kal felemelte s az ellenőrzésre szigorubb intézkedéseket léptetett életbe. Az 1887. XLIV. t.-c. a saját használatra való dohánytermesztést, valamint azt a kedvezményt, hogy a kincstári és kiviteli termelők saját használatukra a fogyasztási adó lefizetése után saját termésükból 10-10 kgr.-mot megtarthattak, megszüntette, a termelés engedélyezését szigorubb feltételekhez kötötte, a termelőket sulyosabb felelősséggel terhelte, továbbá a dohány iparszerü gyártására szolgáló készülékek és szerszámok készítését, külföldről való behozatalát, áruba bocsátását, sőt puszta birtoklását is jövedéki kihágásnak minősítette, a csempészet megakadályozásának kötelezettségét a közigazgatási és rendőri közegekre, sőt a szállító vállalatok közegeire is kiterjesztette, végre a dohánymívelés tökélyesbítését célzó határozatokat léptetett életbe. Leginkább a felsorolt szigorító intézkedéseknek s a dohánygyártmányok árának 1888-ban eszközölt felemelésének tulajdoníthatjuk, hogy a magyar dohányjövedék 1891. már 27,4 millió forinttal szaporította az állambevételt, amig az 1880-tól az 1887. végéig terjedő nyolc évi időszakban az évi tiszta eredmény csak 16 és 22 millió forint között ingadozott. A dohányegyedáruság az említett három államon kivül még Olaszországban, Spanyolországban, Romániában, Törökországban, 1885. óta Szerbiában és az 1888. évtől kezdve Portugallban áll fenn. Legujabban az orosz kormány is komoly előkészületeket tesz meghonosítására.

Ha valamely ország nem nélkülözheti a fogyasztási adókat, a dohánynak pénzügyi célból eszközült megdrágítása ellen nem lehet komoly kifogást emelni. Habár a megszokás hatalma sok embert a dohányfogyasztásnak rabjává is tesz, a dohány nem nélkülözhetetlen szükségleti tárgy, hanem élvezeti cikk, melynek fogyasztása adófizetési képességre mutat. A nélkülözhető fogyasztási tárgyak között a dohányon kivül alig van még olyan, amelynek fogyasztása a népesség valamennyi osztályában annyira el volna terjedve. Ennélfogva a dohányra vetett adó, ha jól van keresztülvive, biztos és bőséges bevételt szolgáltat. A D.-nak az is kiváló előnye, hogy a népesség szaporodásával s a közjólét emelkedésével egyre nagyobbodó bevéelt nyujt. Annyiban is igazságosabb, mint a legtöbb fogyasztási adó, amennyiben rendszerint csak a családfőt s a keresetképes férfi-családtagokat éri, amig a hus-, liszt-, cukor-, só- és szeszadó valamennyi családtag fogyasztását terhelik. A D.-nak nincs is a tudományban számba vehető ellenzője. Csak kivitelének módjára nézve nem tudnak a szakemberek megegyezni. A legtöbb pénzügyi tudós a dohányegyedáruság mellett nyilatkozik s az életben is az egyedáruság alakjában beszedett D. van legjobban elterjedve.

A dohányegyedáruság háromféle alakban, t. i. mint termesztési, gyártási vagy elárusítási monopolium fordulhat elő. A termesztési egyedáruság abból állna, hogy a törvény magánosoknak egyáltalában nem engedné meg a dohánymívelést s a nyers dohányt csak az állam állítaná elő. Előnye volna a dohányegyedáruság ezen fajának, hogy a csempészet kevesebb költséggel és nagyobb eredménnyel volna megakadályozható. Minthogy azonban a dohány nem oly növény, mint p. a tengeri v. a burgonya, melynek fejlődését a gazda tulnyomóan a természet erejétől várja, hanem zsenge kifejlésétől kezdve az aratásig és innen kezdve a csomózásig és beraktározásig folytonosan gondos és szakjártas kezelést kiván, ezt pedig a nagyban üzött állami termeléstől nem lehet várni, a termesztési egyedáruság sehol sem áll fenn. Mostanában az elárusítási egyedáruság sincs tényleg érvényben, és pedig méltán, mert annak biztosítása, hogy a termesztők dohánytermésüket egyedül az engedélyt nyert dohánygyárosoknak és ezek gyártmányaikat csakis az államkincstárnak adják át, a dohánymívelésre épp oly megszorítólag hatna, mint a gyártási egyedáruság, anélkül, hogy ez utóbbinak pénzügyi előnyei csak megközelítőleg is el volnának érhetők. Dohánygyártási egyedáruság fennállása mellett a törvény a dohánylevelek termesztését bizonyos feltételek alatt magánosoknak is megengedi, azonban a leveleket pipadohánnyá, szivarrá, szivarkákká és burnóttá csak a kincstári gyárak dolgozhatják fel, s egyedül a kincstári raktárakból származó dohánygyártmányok fogyasztása van megengedve. A gyártási egyedáruság kivitele azon fordul meg, hogy más, mint a kincstári raktárakból származó dohány ne kerüljön fogyasztás alá. Ezt pedig csak ugy lehet elérni, ha a belföldön fogyasztás alá kerülő összes nyers dohányanyagnak a kincstár a kizárólagos vevője. Ennélfogva a törvény a dohánytermesztés jogát engedélyhez köti, és azt, hogy nem ültetnek-e be a termelők az engedély-levélben megjelöltnél nagyobb területet, a kormány a pénzügyőrök által ellenőrizteti. Hogy a termés mennyiségére már előre lehessen következtetni s a termés egy része ne mehessen megadózatlanul a fogyasztók birtokába, a pénzügyi közegek a termést zöld állapotában felbecsülik, később pedig a már felfüzött dohány mennyiségét, valamint az egész termést száraz állapotában is felveszik. Ha a zöld állapotban eszközölt felvétel alkalmával kipuhatolt termésmennyiség s a száraz állapotban teljesített felvételkor talált mennyiség között feltünő hiány mutatkozik s a hiányt a termelő nem képes igazolni, a termelő jövedéki büntető eljárás alá kerül. A csempészet megakadályozása végett a kormány a szórványos termelést megszüntetni s a termelő vidékeket lehetőleg összefüggő körzetekké kénytelen alakítani. A termelők az egész dohánytermést a törmelékkel és sarjulevelekkel együtt a kitüzött határidőben a dohánybeváltó hivatalhoz kötelesek beszállítani, mely a termesztők érdekeit képviselő bizalmi férfiak közreműködésével osztályozza a dohányt, azaz elhatározza, hogy a beszállított dohány mily áron váltassék be. Önként értetik, hogy a beváltási árakat olyképpen kell megállapítani, hogy a gondosabb ternelő nagyobb jutalomban részesüljön. A beváltási áraknak tulságosan alacsonyra szabása nemcsak a termesztőknek, hanem az államkincstárnak is kárára van, mert minél jobbak a dohánygyártmányok, annál nagyobb a fogyasztás, a gyártmányok jósága pedig a nyers anyag jóságától s ez a termesztés gondosságától, tehát egyuttal a méltányos beváltási áraktól is függ. A termelési bejelentések arányából megitélheti a kormány, hogy tulságosan magasra, vagy talán nagyon is alacsonyra szabta a beváltási árakat. A beváltási árakat jó előre, legkésőbb a termelési évet megelőző őszi időszakban kell közzétenni, hogy a mezőgazda aszerint rendezhesse be gazdaságát, amint a kihirdetett beváltási árak mellett méltónak vagy nem méltónak tartja a termesztést. A beváltási árakat egyszerre több évre tanácsos megállapitani, mert a méltányos beváltás biztossága a termelés javítására buzdít. A kormány kizárólagos vásárlási jogát más irányban is a dohánymívelés emelésére használhatja fel; különösen az által, ha a termelőket jó maggal látja el, közegei által a dohányanyag kezelésének legjobb módját terjeszti, s azokat a termelőket, akik dohánygyártásra nem előnyősen használható anyagot szállítanak, a termelésből jövőre kizárja. A kivitelre való termelést s a belföldi dohánnyal való kiviteli kereskedést a törvény vagy egészen eltiltja, vagy pedig csak a csempészet megelőzését célzó feltételek alatt engedi meg. Franciaországban nincs megengedve a kivitelre való termelés.

Magyarországon a dohánybeváltó felügyelőség csak azoknak adhat kivitel céljából történő termelésre engedélyt, akik terhes szerződést köthetnek, az 1867-ik évi március 10. óta elkövetett dugáruság miatt el nem itéltettek, vagy más jövedéki kihágás miatt a dohánytermeléstől el nem tiltattak és egyszersmind igazolják, hogy vagy maguk birnak az előirt kellékekkel ellátott raktárral, vagy dohányukat kiviteli engedéllyel biró dohánykereskedő fogja átvenni. A kivitelre termesztett dohány beraktározására szolgáló helyiségnek kellően biztosítottnak és olyannak kell lennie, hogy minden bejárása zárható s a pénzügyőrség által ellenzárral ellátható legyen. A dohánybeváltó felügyelőség ugyanazon község határában csak vagy a kincstár számára, vagy pedig csak kivitelre adhat termelési engedélyt, kivéve azon, főleg nagy határral biró községekben előforduló esetet, ha a kétnemü termelés teljesen elkülönített külterületen történik. Ugyanazon termelő azonban ebben az esetben sem nyerhet egy, vagy egymással határos két község határában a kincstár számára s kivitelre való termelésre engedélyt. Oly országban, ahol a belföldi dohány nem elégíti ki a finomabb gyártmányokra sóvárgó fogyasztók izlését, a kincstári dohánykezelőségnek külföldi dohányt is be kell szereznie. Ezt részint a nevezetesebb külföldi dohánypiacokon tartott ügynökei, részint belföldi, esetleg idegen kereskedők közvetítésével teheti. A dohányegyedáruság szükségképi következménye, hogy az állam a külföldi dohány és dohánygyártmányok behozatalát vagy kizárólag magának tartja fenn, vagy a saját személyes szükségletüknek megfelelő, csekély mennyiségben való behozatalt magánosoknak csak az alatt a feltétel alatt engedi meg, ha legalább is a legfinomabb kincstári dohánygyártmány árában foglalt adótételnek megfelelő vámot lefizetik. A nyers dohány feldolgozását a kincstár nagy termelőképességgel biró gyárakban összpontosítja. A munkaerőnek földrajzilag arányos értékesíthetése s a bizonyos vidékek alacsonyabb munkabérének felhasználhatása a gyártás decentralizációja mellett szólnak. Azonban a nagyban termelés természetes előnyei és még inkább a dohánygyártmányok nagyobb egyenlősége és hamisításuk könnyebb megakadályozhatása a gyártás összpontosítását ajánlják. A gyártmányok alakjának és minőségének sokfélesége a csempészet tényálladékának megállapítását nehezíti meg. Ezenfelül, ha sok gyárból kerülnek ki a kincstári gyártmányok, az ugyanazon elnevezésü és áru gyártmányok különböző minőségüek. Már pedig a minőségben való tetemes külünbségek az adóztatás egyenlőségét sértik. Az egyedárusági igazgatás árujegyével ellátott csomagokban és ládákban elhelyezett gyártmányok eladását a törvény vagy a kormány által meghatározott árakon az arra engedélyt nyert árusok teljesítik, kik a gyártmányokat a kincstári raktárakból a fogyasztók részére megállapított eladási áraknál kisebb árakon szerzik be.

A dohányegyedáruság nemzetgazdasági hatását röviden a következőkben jellemezhetjük. A dohánymonopolium legkárosabb hatása a földmívelés szabadságának korlátozása. Ez annál érzékenyebb veszteség a nemzetgazdaságra nézve, mert a dohányon kivül alig van még mezőgazdasági termék, mely a kis gazda és háznépének tevékenységét oly dusan jutalmazná. A dohánylevelek törése, füzése, szárítása, simítása és csomozása oly időbe esik, amidőn a nagyobb mezei munka szünetel. A dohánykezelési munkálatokat a nők, gyermekek s aggok is elvégezhetik. Az is nagy hátránya a dohányegyedáruságnak, hogy a kormány a dohánytermesztést a felügyelet könyebbsége kedvéért csak bizonyos vidékekre kénytelen szorítani, ami az ország sok részére nézve ugy hat, mint a dohánytermesztés egyenes eltiltása. Továbbá, minthogy a kincstár nem vesződhetik bármily csekély mennyiségü dohányanyag átvételével, a törvény a beültetendő terület terjedelmére nézve bizonyos minimumot kénytelen felállítani. P. nálunk a dohánybeváltó felügyelőség nem ad egy kataszteri holdnál kisebb területre termelési engedélyt. Ez a kicsiben való dohánytermesztést lehetetlenné teszi, ami azért is káros, mert a csekély kiterjedésü ültetvények mindannyi kisérleti állomások, melyek később a nagyban való dohánytermesztés gócpontjaivá válhatnak. A dohányegyedáruság a nyers dohány, valamint a dohánygyártmányok kivitelét is hátráltatja. Eltekintve a kivitelnél alkalmazott ellenőrzés megszorító hatásától, a kincstári közegek felügyelete és gyámkodása a mezőgazdákat elriasztja a kivitelre való termeléstől; a kincstári dohánykezelőség pedig csak a belföldi szükségletet tartván szem előtt, a finomabb és kivitelre kiválóan alkalmas gyártmányfajok termelésére törekszik. Különösen káros oldala a gyártási dohányegyedáruságnak, hogy a nyers dohánynak magánosok által való feldolgozása nem lévén megengedve, a külföldi nyers dohánynak oly célból történő behozatala, hogy az mint kész gyártmány nagyobb értékben ismét külföldre szállíttassék, lehetetlenné van téve.

Adóügyi szempontból két nagy hátránya van a dohányegyedáruságnak. Először kezelése s a csempészet megakadályozása tetemes költséggel jár, tehát a dohánymonopolium nagyon drága bevételi forrás. Másodszor a különböző országrészeket és mezőgazdákat nagyon egyenlőtlenül terheli, mivel azok a vidékek, amelyeknek talaja nem alkalmas dohánytermesztésre, s azok a gazdák, akik szabad termelés esetében sem termesztenének dohányt, az egyedáruság hatását jóval kevésbbé érzik, mint azok az országrészek, amelyek a virágzó dohánytermesztés feltételeivel birnak, s azok a mezőgazdák, akik azért nem ültetnek dohányt, mert nem nyertek engedélyt. Azonban pénzügyi tekintetben megbecsülhetetlen előnyei vannak. Első nagy előnye, hogy jobban hozzásimul a fogyasztók adófizetési képességéhez, mint bármely más dohányadóztatási mód, mivel amig a dohányadó több alakja vagy éppen nem, vagy csak elégtelen mértékben lehet figyelemmel a dohánygyártmányok értékére, addig az államkincstár olyképpen szabhatja meg a gyártmányok árát, hogy az értékesebb gyártmányok fogyasztói, vagyis a tehetősebb fogyasztók, viszonylag is nagyobb adótételt fizessenek. A minőségi különbségek az élvezet és fogyasztás egyik tárgyánál sem oly nagyok, mint a dohánynál; az adófizetési képességet a fogyasztott áru minősége egyik fogyasztási nemnél sem fejezi ki oly hiven, mint a dohányfogyasztásnál, s a dohányadóztatás többi módja ezeket a különbségeket vagy éppen nem, vagy csak nagyon tökéletlenül veheti tekintetbe. Egyik további, ezzel összefüggő előnye a dohányegyedáruságnak, hogy nem létezik adóztatási mód, mely a dohányfogyasztásban nyilatkozó adófizetési képességet annyira utólérné, tehát oly nagy bevételt adna, mint az egyedáruság. Végre az is előnye, hogy a kincstár kijátszásának megakadályozása az egyedáruság fennállása mellett könnyebb, mint a legtöbb egyéb dohányadóztatási módnál. Ezt különösen kettőnek lehet tulajdonítani. Először annak, hogy az ellenőrzést a gyártási egyedáruságnál csak egy pont felé, t. i. a dohánytermesztőre kell irányozni; és másodszor annak, hogy az aránylag csekély számu kincstári gyár nem nagyon változó minőségü s alaku dohány gyártmányokat állítván elő, a pénzügyőri vizsgálat alá vett dohánygyártmányok származási helyét könnyebben meg lehet állapítani.

A dohányegyedáruság fentartásának vagy megszüntetésének feladványát az életben az dönti el, hogy létezik-e oly adóztatási mód, mely a dohányfogyasztásban nyilatkozó adózási képességet éppen ugy utóléri s a nemzetgazdaságnak kisebb kárt okoz, mint az egyedáruság. Angliában a XVII-ik sz. közepétől kezdve a dohányegyedárusági vámrendszer van érvényben, mely abból áll, hogy a törvény a belföldi dohánytermesztéstől mindenkit eltilt s a dohányfogyasztást a külföldről behozott dohányra rótt sulyos vámmal adóztatja meg. Előnye ennek a rendszernek az adókivetés egyszerüsége, mely legfeljebb a vámhivatali személyzet némi szaporítását teszi szükségessé. Egyik további jó oldala, hogy a dohány feldolgozását és forgalmát belföldön szabadon hagyja. Végre titkos termesztéssel nem lehet a kincstárt nagy összeg erejéig megrövidítani, mert ha a dohánymívelés teljesen el van tiltva, titokba legfeljebb nagyon kis területen lehet dohányt termeszteni. Hátránya, hogy a csempészett dohány eladását ennél az adóztatási módnál még nehezebb megakadályozni, mint a gyártási egyedáruságnál, mert ha a dugárus az ország határán át becsempészte a dohányt, a csempészet többé nem fedezhető fel, amig az egyedáruság fennállása mellett a pénzügyőrök a dugárust az ország minden részében nyomozhatják. Továbbá, éppen azért, mert a csempészetet megkönnyíti, ha tetemes bevételt akar az állam szerezni, sulyosabb adótételt kénytelen szedni, mint az egyedáruságnál; a sulyos adó pedig a dohánygyártmányok hamisítására ingerli a gyárosokat, amint Angolorszában tényleg még a drágább szivarfajoknál is gyakran előrordul, hogy a gyárosok a dohány közé szárított faleveleket, forgácsot s egyéb idegen anyagokat vegyítenek. Ehhez járul, hogy az angol adóztatási rendszer nagyobb megszorítást tartalmaz, mint akár a gyártási egyedáruság, akár a dohányadónak bármely más faja, mivel a belföldi dohánytermesztés eltiltásával a mezőgazdaság szabadságának elvét kobozza el, amiért józanul csak oly országban tartható fenn, ahol, a dohánytermelés természetes előfeltételei nincsenek meg. Végre a szóban forgó adóztatási mód ellenőrzési és vámekezelési nehézségeknél fogva nem lehetvén tekintettel az elvámolt dohány minőségére, a silány és jó, az olcsó és drága dohányt egyenlő adótétellel sujtja, ennélfogva a rosszabb minőségü dohánygyártmányokat fogyasztó szegénysorsu emberket viszonylag erősebben terheli. Az, hogy az egyedárusági vámrendszer Angolországban mégis két és fél század óta áll fenn, onnan van, hogy Anglia nedves és ködös éghajlata nem kedvező a dohánytermesztésre s hogy az angol belterjes mezőgazdaságban már több oly mívelési ág honosodott meg, amelyek a mezei munkát dusan jutalmazzák.

Svájcban és Hollandban a dohánytermesztés, gyártás és kereskedés szabad és csak a külföldi dohány esik mérsékelt vám alá. Belgiumban is ez a rendszer volt érvényben az 1879-ik évig, amidőn a dohánytermesztőkre rótt mérsékelt adó lépett életbe. Nemzetgazdasági szempontból kétségtelenül a svájci és hollandi rendszer a legkivánatosabb, csakhogy ez az adóztatási mód a belföldi dohányt fogyasztókat nem éri s a dohányfogyasztásban nyilatkozó adózási képességet nem használván fel, nagyon csekély bevételt nyujt. Oroszország és az É.-amerikai Egyesült Államok a dohányadót a dohánygyártmányok neme és sulymennyisége szerint a gyárosoktól bélyeg alakjában szedik be. Régebben ugy Oroszországban, mint az Egyesült-Államokban a gyártmányadó a gyártmányok értékére is tekintettel volt, mivel azonban az értékhez igazodó adó nagy visszaélésekre vezetett, Oroszországban 1877-től kezdve, az É.-amerikai Unióban pedig már 1868 óta ugyanazok a gyártmányok egységes adó alá esnek.

A bélyeg alakjában való beszedés ugy történik, hogy a dohánygyártmányokat csak oly ládákban és csomagokban szabad áruba bocsátani, amelyek a megfelelő értékü bélyegjeggyel vagy bélyeges kötőszalaggal vannak ellátva s amelyekből a gyártmányokat csak a bélyegjegy megsértése vagy a kötőszalag felszakítása után lehet kivenni. Ezenfelül ugy az orosz, mint az északamerikai kincstár a dohánygyárosoktól és kereskedőktől engedélyi adót is szed, amely mellékes adózás azonban nem tartozik a gyártmányadó lényegéhez és a dohányadó bármely más alakjánál is előfordulhat.

A gyártmányadónak nagyon nyomós hátrányai vannak. Mindenekelőtt a termelés és forgalom valamennyi szakára kiterjedő, felette zaklató és terhes ellenőrzést tesz szükségessé anélkül, hogy az adómegrövidítéseket meg lehetne akadályozni. A gyártmányadót nagyon könnyü kijátszani, mivel a dohányt házilag s az ellenőrző közegek szemei előtt elrejthető helyeken is fel lehet dolgozni. Hiszen a dohály feldolgozásához csak egy darab deszka s egy éles kés szükséges. A gyártmányadónál ennélfogva ellenőrizni kell a termesztőket, hogy termésüket ne engedjék át a dugárusoknak, engedéllyel nem biró gyárosoknak vagy közvetetlenül a fogyasztóknak; fel kell ügyelni a gyárosokra és kereskedőkre, hogy csak megadóztatott dohányt és szivart hozzanak forgalomba; végre a fogyasztókat is szemel kell tartani, nehogy titokban maguk dolgozzák fel a csempészett dohányt. Továbbá, ha nem akar a kormány a csempészetnek akadálytalan virágzást biztosítani, csak kevés gyártási engedélyt szolgáltathat ki, ennélfogva az engedélyt oly feltételekhez kénytelen kötni, amelyeknek csak néhány kiváltságolt nagy vállalat kezébe játsza az egyedáruságot. A magánvállalatok egyedárusága pedig a közönségre nézve az állami egyedáruságnál is rosszabb, mert a piacot hamisított dohánygyártmányokkal árasztja el. Ezenfelül, ha valamely vállalati ágat csupán monopolszerü alapon lehet fentartani, a kérdéses vállalati ágat szociális szempontból is inkább az állam kezében kell összpontosítani, mint a tőkepénzesek befolyását emelni, mivel az állam egyedárusági nyereségének legalább az adózók közössége veszi használt.

A dohányadónak egyik különös faja: a személyi dohányadó, melyet pipaadónak is szokás nevezni. A pipaadó 1759-től kezdve 1764-ig Felső- és Alsó-Ausztriában állott fenn. Ez az adóztatási mód abból áll, hogy a törvény magukat a dohányfogyasztókat adóztatja meg. A személyi dohányadó kivitelét némelyek ugy tervezik, hogy a törvény a dohányfogyasztókat vagyoni és jövedelmi viszonyaik szerint bizonyos számu, p. 10-12 osztályba sorozná, s a jövedelmük nagysága szerint emelkedő adót a fogyasztók közvetlenül az állampénztárba fizetnék. A pipaadó a jobbmódu dohányfogyasztókra nézve kétségtelenül kevésbbé terhes volna, mint a dohányegyedáruság, mert a legtöbb vagyonosabb dohányzó szivesebben befizetné az évi 20-40 forint adót, ha azt a szivart, melyért az egyedáruság fennállása mellett 8-10 krajcárt kénytelen adni, 2-3 krajcárért vásárolhatná. A pipaadó a dohánytermesztést, gyártást és forgalmat sem háborítaná. Azonban a személyi dohányadó nem volna valóságos fogyasztási adó, a dohányzókat nem fogyasztásuk, hanem jövedelmük arányában terhelné és kevés bevételt nyujtana. Ha az állam mindenáron tekintélyes bevételt akarna belőle szerezni, oly sulyos adótételeket kellene szednie, hogy az adókijátszástól a tehetősebb dohányfogyasztók sem tartózkodnának. A napszámosoktól, cselédektől, ipari segédmunkásoktól s általában a szegénysorsu dohányzóktól a pipaadót, ha csak évi 3-4 frtot tenne is, teljességgel nem lehetne behajtani. Továbbá a szivarozás ujabban a nők körében is hódításokat tesz és a gyermekek közt is terjed. Ennélfogva a dohányadót a nők- és gyermekekre is ki kellene terjeszteni, ami az ellenőrzést még jobban megnehezítené. Végre az is nagy hátránya volna a szóban forgó adóztatási módnak, hogy a csak ideiglenesen belföldön tartózkodó külföldiek, valamint a titokban dohányzók kikerülnék az adóterhet, amig a donányegyedáruság a titkos dohányzókat s azokat a külföldieket is adózókká teszi, akik belföldön csak néhány óráig tartózkodnak s ezen idő alatt dohányt fogyasztanak.

Végre a dohánytermesztőkre vetett adó érdemel méltatást. Ennek az adóztatási módnak két válfaja van. Az egyik a termesztett dohány mennyiségéhez, a másik a dohánnyal beültetett terület kiterjedéséhez igazodik. 1. A dohánytermés mennyiségéhez igazodó adó, mely 1879. óta a Német birodalomban s 1883-tól kezdve Belgiumban áll fenn, a beültetendő földrészlet bejelentésének kötelezettségét, a dohányföldek felügyeletét, a várható termés felvételét, a simító helyiségek és szárító pajták ellenőrzését, a dohánytermésnek hivatalos raktárakba való beszállítását s a beszállított dohánynak az adóközegek közremüködésével leendő megmérését tételezi fel. Az adó önként érthetőleg csak oly sulyos lehet, hogy a termelő a fogyasztókra átháríthassa, mert ellenkező esetben a dohánytermelést tönkre silányítaná. Legnagyobb fogyatékossága a szóban levő adóztatási módnak, hogy a dohány minőségére nem lehet tekintettel. Ezenfelül annak az ellenőrzése, hogy a termesztő a hivatalos megmérés végett tényleg beszállítja-e egész termését, csaknem oly terhes intézkedéseket tesz szükségessé, mint az egyedáruság, s a visszaélések még sem szüntethetők meg. - 2. A beültetett terület kiterjedéséhez igazodó adó az 1879-ik évig Németországban és 1879-től 1883-ig Belgiumban volt érvényben. Ez az adóztatási mód a dohányadó legkényelmesebb alakja s a nemzetgazdasági érdekeket sem háborítja. A termesztés, feldolgozás és kereskedelem szabadságát nem érinti s az ellenőrzést csak a dohányföldek felmérésére s a titkos termesztés megakadályozására szorítja. Azonban nemcsak a dohánylevelek minőségét, de még a termés mennyiségét sem veszi figyelembe, amiért a kedvezőtlen eredménnyel termelő gazdát aránytalanul terheli. Ennélfogva a törvény az adót nagyon alacsonyra kénytelen szabni s az állam csak nagyon csekély bevételt szerezhet belőle. Ha az állam a dohányegyedáruság hozadékát kivánná a dohányföldadóval pótolni, oly sulyos adót volna kénytelen behozni, amely a dohánymívelést néhány év alatt megsemmisítené. P. Magyarországon a dohányegyedáruság évi tiszta hozadéka 27 millió forint s a belföldi fogyasztásra szánt dohánnyal beültetett terület átlag csak 36000 kat. hold. Ennélfogva a dohányföldadó csak abban az esetben pótolhatná a dohányegyedáruság pénzügyi eredményét, ha a törvény egy hold dohányföldre 750 forintot vetne; az ily sulyos adó pedig csakhamar tönkretenné a dohánymívelést.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is