Dominus
(lat.), úr, majd a «dare» (adni), majd helyesebben «domare»
(damav, szanszkrit damjami, zabolázni) szóból
származtatják. Eredeti római felfogás szerint úr csak dolgok felett lehetett
valaki (v. ö. dominium), s mivel a rabszolgák dolog s zámba mentek, azért a
servi (szolgák) ellentéte a dominus. A legrégibb időben a gyermekek is az atya
dominiumához tartoztak. A finomabb görög műveltség révén a császári korban
szelidülő felfogás szerint D. és domina puszta alakszó lett, első sorban a
családtagok közt. Ugyanakkor alacsony hizelgéssel a császárt is ily cimen
kezdik szólítani. Augusztus és Tiberius szigoruan megtiltották ezt, mint
becstelenítő kitételt, amennyiben nem szolgák, hanem mint principes (elsők)
szabad római polgárok urainak tartották magukat. Calligula már szivesen vette a
D. cimzést. Domitianus meg is követelte; a pogány világban a felsőbb istenek díszneve
volt; a keresztény világban istené és Jézusé.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|