Don Juan

(spanyol, ejtsd: huán), egy XIV. századbeli spanyol monda hőse; a veszedelmes, vakmerő nőcsábító mintaképe; a gyönyör határtalan élvezőinek képviselője, ki sem a föld, sem az ég, sem a pokol hatalmasaitól vissza nem retten, ha gyönyör-vágyainak kielégítéséről van szó és kit korlátlan érzékisége, féktelen kéjhajhászata - a monda szerint - számtalan bün, gyilkosság elkövetésére visz, mig végre lelke az ördög birtokába, a pokolba jut. D. a költészetnek és szinpadnak egyik legkedveltebb alakja. A róla szóló monda hazája a forró éghajlatu Andaluzia. Keletkezése idejét majd Kegyetlen Péter, majd V. Károly idejébe teszik. E monda szerint a Sevillában lakó D. Tenorio számtalan egyéb gaztette után el akarja csábítani és meg akarja becsteleníteni az Ulloa-nemzetségből származó sevillai kormányzónak leányát, az ifju, szép Giraldát. Giralda atyját, ki őt e tettében megakadályozza, párbajban megöli, s midőn egy izben a temetőben jár, a kormányzó sirja föé emelt kőszobrot vakmerő elbizakodottsággal magához hivja vacsorára. A kőszobor-vendég megjelenik és D.-t a pokolnak adja át. Későbben e monda szálai egy más mondának, vagy helyesebben legendának szálaival szövődtek össze, amelynek hőse egy hasonló nevü kéjenc, Juan de Marana, ki állítólag az ördöggel szövetkezett, ugyancsak buja életet élt, apácákat csábított el stb., de öreg korában megtért és mint szerzetes halt meg.

A D.-mondát a szinpad számára legelőször (1610) Tellez Gábor (irói néven Tirso de Molina l. o.) spanyol drámairó dolgozta fel ily cimen: El burlador de Sevilla y el convidado de piedra (A sevillai csábító vagy a kővendég). Ezt a darabot a XVII. század vége felé Zamora Antal: No hay plazo que no se cumpla ni deuda que no se pague y Convidado de piedra (Addig jár a korsó a kutra, mig el nem törik, v. a kővendég) cimen ujból átdolgozta és cselekvényét egységesebbé tette. Nemsokára az olaszok is szinpadra vitték D. alakját, 1652. Giliberti, 1670. Cicognini (Il convitato di pietra) feldolgozásában. Franciaországban legelőször Villiers: Le festin de pierre ou le fils criminel; majd Moliere: Don Juan ou le festin de pierre (prózában, 1665), Dumesnil (költői nevén Rosimon) szinész: Le festin de pierre ou l"athée foudroyé (1669); Corneille Tamás: Le festin de pierra (tulajdonképen Moliere darabjának verses átdolgozása, 1677) c. darabjaikban dolgozták fel a D.-mondát. Az angoloknál Shadwell vitte szinpadra The libertine destroyed (1676) c. tragédiájában. Moliere és Zamora hatása alatt irta meg a maga drámáját az olasz Goldoni (l. o.) is, Don Giovanni Tenorio, ossia: il dissoluto punito cimen (1736. került először szinpadra Velencében). A németeknél is sokan foglalkoztak a D.-monda feldolgozásával és szinpadra vitelével, igy Grabbe, ki a Faust-mondával együtt drámát irt belőle; Lenau (műve azonban töredék maradt), Holtei, Braun, Heyse, Schiller, ki egy D.-ballada irásához fogott stb. Dániában Hauch irt róla drámát, Oroszországban Puskin egy drámai jelenete (A kővendég), utána Tolsztoj Elek gróf dolgozta fel; a hollandiaiak is átdolgozták a szinpad számára. Mindezeknek a műveknek a Tirso de Molina drámája szolgált alapul. Nálunk Bulla János, a Tündéröv szerzője fogott belé egy D. történetét felölelő verses elbeszélés megirásába. Ujabban Dumas és Zorilla dolgozták fel drámailag; Mérimée és Mallefille pedig regényeik hősévé választották D.-t. Byron D.-ja csak nevénél fogva tartozik ide. Többen foglalkoztak továbbá a hozzávaló zene irásával is. Igy Le Tellier, Gluck, Righini, de mindezek szerzeményét messze fölülmulja Mozart halhatatlan, örökbecsü mesterműve. Mozart operája szerzésénél Daponte librettoját vette alapul, melyet Pályi Elek: Don Juan, vagy a kőbálványvendég, vitézi szomoru, vig dall-játék két felv. cimen magyarra is lefordított. (Először adták Kolozsvárott 1826 dec. 14. )

Forrás: Pallas Nagylexikon