Dos

(lat.: res uxoria) a. m. hozomány. A római jogban az a vagyonbeli érték, melyet a nő, vagy helyette és részére más valaki a férjnek a közös háztartás céljából rendel. Házasság nélkül nincs hozomány «sine matrimonio nulla dos», zninthogy rendeltetése a házasságbeli közös költségeknek a férjre nézve megkönnyítése. D. lehetett minden oly érték, mellyel a férj vagyona növekedett, tehát p. a férj valamely tartozásának elengedése is. D. voluntaria szabad akaratból nyujtott D., ellentétben a D. necessariaval, melynek nyujtására az illetőt a törvény kötelezte. A mellékhatározmányok a felek akaratától függtek, de nem lehetett olyan valamit kikötni, a mi a D. rendeltetésével ellenkezett, p. hogy a házasság megszüntével nem csak a dotalis tőke, hanem annak a házasság tartama alatt hozott gyümölcsei, jövedelmei is visszaadassanak. A D. rendeltetésének megfelelően, egy részt a férjnek vagyona lett s az maradt a házasság tartama alatt, de másrészt arra a nőnek bizonyos jogai voltak. Igy nevezetesen a nő nem csak azt követelhette, hogy a D. jövedelme a háztartásra fordíttassék, hanem a törvény oltalmában részesült abban az irányban is, hogy a házasság megszüntével reászállandó D.-ra vonatkozó igénye kellően biztosítva legyen. D. profectitia a. m. vagy a nőnek atyja, vagy atyai előde által rendelt D.; a más által rendelt D. neve D. adventitia. A különbség a D. visszaszállása tekintetében birt jelentőséggel. Ha a házasság nem a nőnek halála által szünt meg, akkor minden D. a nőre szállt, de ha a házasság a nő halála folytán bomlott fel, abban az esetben a nőnek örököseit csak a D. adventitia illette. A D. profectitia csak akkor, ha az, aki rendelte, a nő előtt halt meg, máskülönben a D. profectitia arra szállt, aki azt rendelte. Természetesen csak annyiban, amennyiben a felek másként nem intézkedtek. A visszaszolgáltatás tárgyát a törvény részletesen meghatározta s az természetesen a D.-ul rendelt érték minősége szerint különböző volt. Más p. akkor, ha pénzösszeg vagy helyettesíthető dolgok, más, ha nem fajszerü dolgok (ezeket in specie kellett visszaadni), más ha követelés, szolgalom vagy elengedett tartozás képezte a D. tárgyát. A mivel a D. a házasság tartama alatt növekedett, azt szintén vissza kellett adni, kivévén a jövedelmeket, mert ezek épen arra voltak rendelve, hogy a házas élet költségeire fordíttassanak. Bizonyos esetekben a D.-t még a házasság tartama alatt vissza kellett adni, igy p. ha a férj csődbe esett, vagy elszegényedett. Az ingatlanokat rögtön a házasság megszüntével kellett visszaadni, más tárgyakat egy évvel később. Ennek az évnek a jövedelme az u. n. commodum temporis rendszerint a férjet illette. A D. visszakövetelésére szolgál az actio de dote-féle kereset. A D.-ra fordított szükséges költségei (impensae necessariae) miatt a férjet kifogással érvényesíthető visszatartási jog illette, mig a hasznos költségeket csak külön keresettel követelhette, a tisztán élvi költekezésekre vonatkozólag pedig csak jus tollendival birt, azaz azokat, amennyiben természetben meg voltak, magának elvihette. A D. biztosítására a nőt férje vagyonán kiváltságos zálogjog illette. Hazai jogunkban nem a hozományt, hanem a hitbért nevezik dosnak. L. Hozomány és hitbér.

Forrás: Pallas Nagylexikon